(11) „…megmentse, ami elveszett.” (Máté 18,11–14)

AZ ELTÉVEDT JUH.

– 1. Sok beteget és haldoklót kerestem fel mostanában a kórházban. Vannak köztük olyanok itt, a halál árnyékának völgyében, akik harminc éve meghatározók számomra. Egy idős barátom súlyos beteg lett. Segítség nincs. Otthon szeretne meghalni. Retteg az éjszakától. A kórtermi, egyáltalán a kórházi viszonyok eleve betegítenek – mondja –, minden odaadás és szaktudás ellenére is. Tartja magát a barátom, és egyszer csak elcsuklik a hangja. Nagy vezető volt egykor, ma már senki sem emlékszik rá. Nem is vár semmit. Szeretne előremenekülni, hazamenekülni, nem megvárni a vergődést, a méltatlan halált – így fogalmazott (11–12).

– 2. Elveszett az ember: tévelygünk, (el)tévedünk, elveszünk. Kertelhetünk bármit az élet szépségéről. Jézus Krisztus nem kertel. Ő kimondja, hogy elveszettek vagyunk: a száz bárányból álló nyájból mind a százan. Ő mind a százat számon tartja. Ő, adott pillanatban az után az egyetlen után nyúl, aki éppen akkor a legelveszettebb. Egyenként számon tartja a Pásztor a nyáját, és mindig az éppen legelveszettebb a legfontosabb számára. Egyen-egyenként fel vagyunk írva… (12)

– 3. Ez az örömhír azt is jelenti, hogy nem enged elveszni bennünket, hanem utánunk jön, megtalál, és nagy az öröme felettünk (13). Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet (11). Ő azért jött, hogy egy se veszhessen el közülünk (14). Kik közül? Erre a kérdésre csakis az Úr adhat választ. Mi azért adjunk hálát, hogy minket megtalált. Ezért másokhoz is imádságos és cselekvő szeretettel forduljunk! Azokhoz is, akik Istent keresik, de a Bibliát még nem, vagy egyáltalán nem forgatják.

2Mózes 6,1430

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Source: http://igemellett.blog.hu/