Szöveg

Károli fordítás

”¹És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvígasztaltál engemet! ²Ímé, az Isten az én szabadítóm! bízom és nem félek; mert erősségem és énekem az Úr, az Úr, és lőn nékem szabadítóm!³S örömmel merítetek vizet a szabadító kútfejéből, ⁴És így szólotok ama napon: Adjatok hálát az Úrnak, magasztaljátok az Ő nevét, hirdessétek a népek közt nagyságos dolgait, mondjátok, hogy nagy az Ő neve. ⁵Mondjatok éneket az Úrnak, mert nagy dolgot cselekedett; adjátok tudtára ezt az egész földnek! ⁶Kiálts és örvendj, Sionnak lakosa, mert nagy közötted Izráelnek Szentje!”

RÚF

^„”1Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. ²Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. ³Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából. ⁴Azon a napon ezt mondjátok majd: Adjatok hálát az ÚRnak, hirdessétek nevét! Adjátok tudtára a népeknek nagy tetteit! Emlékeztessétek őket, hogy neve magasztos! ⁵Énekeljétek, hogy milyen fenséges tetteket vitt véghez az ÚR, tudja meg ezt az egész föld! ⁶Kiálts és ujjongj, Sion lakója, mert nagy közöttetek Izráel Szentje!”

Kortörténeti háttér

Ézsaiás Jeruzsálemben működött, Kr. e. 740-701 között.[1]

Ebben az időben kezdte kiterjeszteni hatalmát az Asszír Birodalom nyugaton a Földközi-tengerig és délen Egyiptomig. A térség összes kisállamát, így a déli országrészt, Júdát is érintette ez a terjeszkedő politika. Eleinte az asszír uralom elismerésében látta Júda a menekülésének az útját, később azonban csatlakozott asszír ellenes szövetségekhez.

Az első ilyen próbatétel az asszír terjeszkedést illetően az úgynevezett szír-efraimi háború volt (Kr. e. 734-733).[2]

Ézsaiás tevékenységének befejezésekor egész Júda az asszírok fennhatósága alá került, Jeruzsálemet körülzárták az asszír seregek (36-38. fejezetek; Kr. e. 701).[3]

Teológiai háttér

Ézsaiás ezeket a taktikákat határozottan és egyértelműen elutasította

Ézsaiás határozottan vallotta, hogy Isten maga gondoskodik népéről és arról, hogy a Sion hegye és a templom, ahol szövetségre lépett népével, érintetlen maradjon (31,4).

Júdának nincs szüksége a hiábavaló szövetségi politikára, hanem ki kell tartani az Isten ígéreteibe vetett bizalomban, és hagynia kell, hogy Isten cselekedjen.[4]

Ézsaiás ezt a teológiát képviselte a déliek számára, a szír-efraimi háború során is, miszerint Istenben bízzanak és ne az asszírokat hívják segítségül.

Ézsaiás megprófétálta, hogy az asszírok nem segíteni jönnek.[5] Ézsaiás szerint az asszírok Isten büntetésének eszközei: általuk az Úr fájdalmas tanításban részesíti népét (10,5). Egyúttal felismeri bennük a próféta azt a világbirodalmat is, amely messze túllő az Isten által kijelölt célon (10,7-15).[6]

Strukturális környezet

Ézsaiás könyvének csak az első egysége (1-39. fejezetek) tulajdoníthatók közvetlenül magával a prófétával.[7]

Ezen belül az első 12 fejezet az úgynevezett előhang.

Az előhang csúcsa, Ézsaiás elhívatása (6).

Az első 12. fejezet ítéletes próféciái: a lélektelen istentisztelet megítélése (1), a bálványimádás megítélése (2), Jeruzsálem nyomorúsága az ítélet idején és a júdai nők hiúsága (3), dal a terméketlen szőlőről és jaj a gazdagoknak (5), Ézsaiás gyermekeinek jelképes neve is az ítéletre utal, „hamar zsákmányra, gyorsan prédára” (8), a gonosz vezetők ítélete (10).

Az első 12. fejezet üdvpróféciái: a béke korszaka (2), az új Jeruzsálem dicsősége, „dicső sarjat ad az Úr” (4), az Immánuel jövendölés (7),[8] a Messiás születésének ígérete (9), Isten megalázza Asszíriát és a maradék megtér (10), a Messiás békét hoz a földre (11)

Ezt az előhangot zárja a 12. fejezet: Istent magasztaló ének (12).[9]

A 12. fejezet szerkezete egyszerű. Két dicsőítő énekből áll (1-2; 4-6. fejezetek). A két ének között a 3. versben egy profetikus ígéret található: „Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából”.

Exegetikai és fordítási észrevételek

A 12. fejezet műfaját tekintve zsoltár, egyéni, majd kollektív zsoltár.

1. vers.

Azon a napon: amikor a próféciák beteljesednek. Hálát adok: („jádah” – hifilben dicsérni) gyökben nemcsak a hálaadás, hanem a magasztalás is benne van.

A haragért is hálát ad ez az zsoltár („ánaf” – haragudni, bosszút állni – „af” harag, ahogy az állat az orrlyukával fúj, eredetileg orr). Ezzel is elismeri, hogy joggal haragudott az Isten. Erre utal a hálaadás tárgyának megnevezése: elmúlt a haragod („súb” – elfordult, megfordult az Isten haragja).

A harag jele, hogy Isten törődik népével. A büntetés azonban egy meghatározott ideig tart, hogy eljöjjön a vigasztalás ideje. A vigasztalni kifejezés („nákham” – piélben vigasztalni) nemcsak szavakkal, jóakarattal való vigasztalást jelent, hanem védelmet és irányítást is, ahogy a pásztor botja is védi és irányítja a nyájat. A vigasztalás hatékony segítséget jelent.

2. vers.

A harag ideje elmúlt. A gyülekezet diadalmasan tesz bizonyságot a szabadításról („jesuáh” – segítség, szabadítás, győzelem, oltalom, üdvösség). Az üdv eredeti szóképe a „tágas hely”. Ez a tágas hely, erős vár, menedék maga az Úr.[10]

Isten a szabadító, akinél nincs erősebb, Isten népe Őbenne bízik („bátakh” – nyugodni, gondtalannak lenni, bízni, bizalmat gerjeszteni).

Ez a bizalom elveszi az ember rettegését („pákhad” – félni, aggódni, reszketni, remegni).

Ennek az erős („oz” – erősség, hatalom, menedék, oltalom) Istenbe vetett, félelmeket eltörlő bizalomnak hallható megnyilvánulása ez az ének („zimeráh” – ének, zene, dallam).

A bizalom kifejezés Ézsaiás könyvében a hamis bizalom összefüggésében olvasható. Most minden hamis bizalomnak vége, mert Isten népe abban bízik, akiben kell. Ezért lehet vége a rettegés időszakának is.

3. vers.

 A víz („maim” – víz, folyó, bőség jelképe) keleten nagy kincs: az élet, a felüdülés jelképe, Isten ajándéka. – Aki Istent elhagyja, olyan, mint aki az életadó víztől szakad el (Jeremiás 2,13). – Az Isten által adott szabadulás olyan szükséges életfeltétel, s olyan üdítő, mint a víz.

Isten megváltott népe azért örvendezhet („szászón” – öröm, vigasság), mert van lehetősége meríteni ebből a forrásból („maeján” – forrás).[11]

4-5. versek.

Isten tetteit („ászáh” – teremteni, tenni, cselekedni), nevének fenségét („szágab”- nifalban hatalmasnak, magasztosnak lenni) világgá kell kiáltani („kárá” – kiáltani, hirdetni, felolvasni), tudatni kell másokkal („jáda”- megtudni, hifilben tudatni), emlékeztetni kell („zákar” – hifilben emlékeztetni) Isten nevére és tetteire az egész világot. – Sőt mindezt énekelve, dicsőítve lehet továbbadni („zámar” – piélben énekelni, zeneszerszámmal dicsőíteni).

6. vers.

Kiálts és ujjongj („cáhal” – kiáltva ujjongani, „ránan” – hangosan kiáltva vigadni, ujjongani). – Sion lakói kiáltanak és ujjonganak, mert közöttük lakik („jásab” – ülni, lakni, uralkodni, maradandóan időzni, sátorban lakni) Izrael szentje („kádós” – szent, tiszta, Istennek szentelt, ha emberekre vonatkozik, mert Isten az, aki szentté tesz).

A héber ezt a belső viszonyt, ami az Úr között és népe között van, az anyaméh és a benne lévő gyermek képével adja vissza („kereb” – „belső”, anyaméh).[12]

Magyarázat (meditáció)

Magasztaló diadalének

Műfaját illetően magasztaló diadalénekről van szó.

Összegzése ez a Messiás ígéretéről (7. fejezet, 9. fejezet), uralkodásáról szóló leírásnak (11. fejezet).

A 12. fejezetben a magasztalás ugyanazt a szerepet tölti be, mint Mózes hálaadó éneke az Egyiptomból való kivonulás után, a 2Mózes 15-ben. Nem véletlen tehát, hogy ebben a magasztaló énekben szó szerinti idézeteket is olvashatunk Mózes hálaadó énekéből, a 2b és az 5a versekben.

A magasztalás témája: Isten ismét népe között lakik

A 12. fejezet azért ad hálát, hogy Izrael szentje ismét népe körében lakik (2Mózes 25,8).

Fontos a helyszín meghatározása is, miszerint Isten megváltó műve a Sionon éri majd el csúcspontját. Erre korábban is utalt a próféta (2,2-4; 4,2-6; 9,5-6). Isten népének definíciója, valamint jelenlétének helyszíne az Újszövetség népe számára nem egyetlen néphez és egyetlen helyhez kötődik.

A 12. fejezet egyszerre ünnepli a Messiás uralmát és azt, hogy Isten az emberek között lakozik. A kettő lényegét tekintve ugyanaz.

A magasztalás szerkezete

A fejezet szerkezete egyszerű.

Két dicsőítő énekből áll (1-2; 4-6. fejezetek).

A két ének között a 3. versben egy profetikus ígéret található: „Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából”.

Az első magasztaló ének (12,1-2)

Itt a hálaadásra való felhívás egyes számban áll, ezért ez az ének formáját tekintve személyes hálaadás.

A személyes hálaadást olvasva azonban kiderül, hogy itt mégsem egyetlen személyről van szó, hanem egy közösségről, az Úr népének maradékáról

Ezért a bevezető sor helyes értelmezése így hangzik: ezt mondod majd helyett, mindegyikőtök ezt fogja mondani majd.

A hálaadás címzettje konkrét megnevezést nyer: hálát adok Neked.

A hálaadás indoka: elmúlt haragod és megvigasztaltál.

A hálaadást követő hitvallás: erőm és énekem az Úr, megszabadított engem (Zsoltárok 9).

Ez az első ének örömmel, minden ítéletet túlélő hálával vallja, hogy senki másban nincs szabadítás, csakis az Úrban.

A hálaadás érdekessége a második versben található, hiszen a második vers ujjongása mögött egy csodálatos paradoxon áll: a haragos Isten lesz végül a vigasztalás egyetlen forrása.

Ebben a versben a korábbi ítéletes refrén (nem múlt még el haragja, kezét kinyújtva tartja) végleg érvényét veszti.

Legvégül csak úgy találhatunk vigasztalásra, üdvösségre, ha annak az igazságos Istennek a karjaiba menekülünk, akinek a haragját magunkra vontuk.

A két magasztaló ének közötti prófétikus ígéret (12,3)

„Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából.”

Ebben a versben az egész fejezet alapvető üzenete benne van.

A téma a megváltás, mégpedig a teljes egészében megtapasztalt megváltás, amely olyan, mint a kiapadhatatlan kút, ahonnan tetszés szerint meríthetünk.

Mindennek eredménye pedig az öröm.

Ezt az örömöt fejezi ki ez az ének.

A második magasztaló ének (12,4-6)

Ez a második ének közösségi, dicsőítő ének.

A hívő közösség tagjai arra buzdítják egymást,

¨      hogy adjanak hálát az Úrnak,

¨      hirdessék a népeknek az Ő tetteit,

¨      dicsérjék Őt hangosan és örömmel,

¨      mert jelen van az Úr a Sionon népe között.

Az Úr uralmának teljességéből fakadó örömöt már nem lehet keretek közé szorítani, sem a népeket, sem a helyszínt illetően.

Ézsaiás próféta egyetemessége, az örömhírt illetően már itt is világossá lesz.

Gondolatok a Prédikációhoz

Ézsaiás az Úr üzenetét tolmácsolja.

Az üzenet az Isten gyülekezetének szól. Azokhoz, akik hallgatják az Igét.

Ez a gyülekezet felel az Úr üzenetére a 12. fejezetben.

Felelete nem lehet más, csak magasztalás. Sőt él azzal a kiváltsággal is, hogy magát kiválasztottnak, megtartottnak, megújítottnak, Szent Maradéknak tartsa.

Még nem az, de az ígéretek szerint az lesz. A gyülekezetnek éppen az a kiváltsága, hogy ígéretben hit által bírja azt, amit valóságban majd ott és akkor nyer el. „Ama napon”: jelenti az eszkatont, de jelenti hit által a mindennapot is.

Az egyes szám második személy azt jelenti, hogy a gyülekezet ennyire egy.

A gyülekezetben a megtért ember beszél a maga hittapasztalásáról.

Ennek a hittapasztalásnak lényeges alkotó eleme az Isten haragjának ízlelése és a megszabadítás. Egyszóval a vád és kegyelem: vagyis a bűnbocsánat. „Íme, az Úr énnékem szabadítóm!”

Természetes, hogy ez kizár minden félelmet (micsoda biztonság); kizár minden rabságot (micsoda szabadság); ez maga az öröm, a kibeszélhetetlen üdv.

Ezt a sok asszociációt egy új képpel fogja össze: a forrás képével. Ez „tágas hely”; megérkezés, biztonság; élet, tápláltatás, merítés.

A fejezet második fele a továbbadásra, misszióra, bizonyságtételre hív fel. Add tovább, amit kaptál; mond el, amit láttál!

A 6. rész központi gondolata az, hogy Ézsaiás megbízást kap egy üzenet átadására. Most, a 12. részben ezt a megbízatást átveszi a gyülekezet. Ez a legfelségesebb megbízatás: hirdetni a népek között, hogy nagy az Úr neve és nagyok tettei.

Nem teheti a gyülekezet, hogy ne hirdesse. A gyülekezet Isten reális jelenlétében él, s ez a jelenlét olyan égető valóság, robbanó erő, megrázó és üdvösséges tapasztalás, olyan rajtunk átviharzó magasfeszültségű áram, hogy a gyülekezetnek kiáltani, énekelni, zengedezni kell, mert nagy közötte Izrael Szentje.

“Nem lehet, hogy ne hirdessük, amit láttunk, és hallottunk” (Cselekedetek 4,20).

Sőt, ez a magasztaló ének arról is szól, hogy Isten képes még dicsőségesebben véghezvinni korábbi tetteit. Ez történte Jézus Krisztusban.

Dolgait nemcsak Isten tetézheti meg a korábbiakhoz képest, hanem részünkről is gazdagabb lehet a hálaadás és a szolgálat a korábbiaknál (2Móz. 15,1-21)

Kicsoda az Isten: Hatalmas, fenséges, szent.

Mit tesz értünk Isten? Haragját eltörli, megszabadít, megvigasztal. = Közöttünk van az Úr. Jézus Krisztusban cselekszik az Isten.

Mire indít ez által a Szentlélek? Megtérésre indít. Ne idegen hatalmakban bízzunk, hanem Őbenne. Milyen képekkel szemléltethetjük ezt: meríthetünk az üdvösség forrásából.

Mi következik ebből? Bizonyosság (nem félek és rettegek), magasztalás, hálaadás, ének (istentiszteleten), erő és öröm (hétköznapokon), szolgálat (adjátok tudtára a népeknek, emlékeztessétek őket, énekeljétek fenséges tetteit).

Azon a napon ezt mondjátok majd. = Ez a jövő, erre várunk. Ez jött el Jézus Krisztusban. Ez lesz teljessé rajtunk: Már igen és még nem feszültsége. Hit által már a miénk.

Irodalomjegyzék

Czanik Péter, Ézsaiás könyvének magyarázata, 1-12. fejezet, Budapest-Utrecht, 1983., 193-194. o.

Magyarázatos Biblia, Kálvin Kiadó, Budapest, 1996., 773. o.

Ravasz László, Az Ószövetség magyarázata, Kálvin Kiadó, Budapest, 1993., 293. o.

Szabó Andor, Lábam előtt mécses a te Igéd, Budapest, 1988, 280. o.

Webb Barry, Ézsaiás könyve, A Biblia ma sorozat, Harmat Kiadó, Budapest, 2001., 82-85. o.

[1] Alapvető évszámok: Ézsaiás Kr. e. 740-701, szír-efraimi háború Kr. e. 734-733, északi országrész, Izrael, asszír fogságba hurcolása Kr. e. 722, Szanhérib hadjárata Jeruzsálem ellen Kr. e. 701.

[2] Szír-efraimi háború: amelyben Szíria (Arám, királya Recin) és Izrael (Efraim, királya Pekah) kényszeríteni akarta Júdát, hogy csatlakozzon Asszíria elleni szövetségükhöz. Júda királya Jótám viszont nem csatlakozik hozzájuk, ezért Szíria és Izrael megtámadják Júdát. Ekkor Júda, az akkori király, Áház vezetésével, Asszíriához fordul segítségért

[3] Most, amikor az akkori királynak nincs más választása, minthogy Isten segítségében bízzon, az utolsó órában Jeruzsálem megmenekül

[4] Ézsaiást a szentség prófétájának tartják. Rajta kívül senki sem prédikált így Isten szentségéről és felségéről, amellyel elhívatásakor (6. fejezet) lenyűgöző módon szembesült. E szentség láttán népe csődje még súlyosabban látszott. Ézsaiás próféta emellett, Istentől nyert küldetésében, kipellengérezi kora szociális visszásságait (3,13-15; 5,8-24; 10,1-től), valamint az istentisztelet elfajulását, amely csupán üres formasággá lett.

[5] Ez Ézsaiás prófétaságának végére egyértelművé válik, hiszen kis híján egész Júda az asszírok fennhatósága alá kerül. Amikor azonban az Úrhoz fordulnak, Isten megmenti népét (36-38. fejezet).

[6] Ezért Asszíria Sionon az Isten által lerakott alapkövön semmisül meg (28,16; 31,8).

[7] De az első egységen belüli elrendezés sem felel meg a történeti sorrendnek, nyilván mert nem történeti, hanem teológiai sorrendet követ.

[8] …a szír-efraimi háború kapcsán Áház nem kér jelet, hogy mit tegyen, még az Úr parancsa ellenére sem, ezért az Úr fog jelet adni: íme, egy fiatalasszony áldott állapotban van és fiút fog szülni, akit Immánuelnek neveznek

[9] A 13-23. fejezetek idegen népek elleni ítélethirdetések, csak részben kapcsolódnak Ézsiáshoz. Mindenesetre tovább tágítják az ítélet körét a környékbeli bálványimádó népekre.

Ez az ítéletes kör tágul a 24-27. fejezetek apokaliptikus iratában, mely az egész világ megítéléséről szól. Itt is megjelenik az üdvprófécia, hiszen Isten nemcsak ítéletet tart a világ felett, hanem Isten összegyűjti népét, akik hálaénekkel járulnak a Sionra (28. fejezet).

A 29-35. fejezetek kiegészítéseket tartalmaznak Jeruzsálem ostroma és szabadulása kapcsán, hangsúlyozva, hogy Egyiptom nem ad segítséget, egyedül Isten tudja őket megszabadítani.

A 36-39. fejezetekben Szanhérib asszír király Jeruzsálem elleni hadjáratát olvassuk (Kr. e. 701). Ekkor Ezékiás a király, aki végső kétségbeesésében, betegségében követeket küld Ézsaiáshoz, majd a király megtér, meggyógyul és hálaénekben magasztalja a szabadító Istent. Ezek a fejezetek nagyrészt szó szerint megtalálhatók a 2Királyok 18-20. fejezeteiben is.

A 40-55. fejezetek stílusa és kortörténeti háttere megváltozik. Itt már nem az asszír, hanem a babiloni fogságról van szó, a Kr. e. 6. században. Deutero-Ézsaiás szól a júdaiak fogságból való hazatéréséről és Jeruzsálem újbóli felépítéséről. Visszatekint Júda Kr. e. 587-ben történt pusztulására.

A visszatérés utáni időre utalnak az 56-66. fejezetek. Ezeket Trito-Ézsaiás néven ismerjük, de valószínűleg több próféta alkotását tartalmazzák, és szólnak a fogság utáni újjáépítés idejéről, üdvígéretekről

[10] Mind az első, mind a második versben egyes szám szerepel, ami nemcsak azért van, mert a nép, mint egység szerepel benne, hanem azért is, mert a bizonyságtétel személyes. Az egyén nem tűnik el a közösség mögött, sem a bűnvallásban, sem az örvendezésben; de az egyén a hívő közösség része.

[11] Isten itt nem egy szép allegória, nem az ember vallásos erőinek allegóriája, hanem Ő a nagy realitás, egyedül csak Őbelőle élhet az ember.

[12] Jézus Krisztusban közöttünk van az Isten minden nép számára, minden helyen. Ez a prófécia Jézus Krisztusban teljesedett be igazán és lett egyetemessé. Van tehát mit kiáltani, van miért ujjongani.