(3) „…akik engem bírálgatnak.” (1Korinthus 9,1–18)

Lám, még az apostolt is bírálgatták (1–3). Ha egy ilyen elhívott, odaadó, fizetséggel sem élő, hanem kétkezi munkából magát eltartó evangéliumi szolgát is bíráltak, akkor hogyne bírálnának minket is; hiszen odaadásunk is más, mint az apostolé volt, és fizetségben is mindnyájan megkapjuk a magunkét, miközben szenvednünk sem kell az evangéliumért úgy, ahogy az apostolnak kellett.

Mától kezdve tehát egy indulatos szavunk sem lehet, ha bírálgatnak minket; hanem alázattal meghallgatjuk és átgondoljuk a bírálatokat, és imádkozunk azért, hogy a magunk helyén még nagyobb odaadással, igazi isteni elhívással tehessük a dolgunkat Isten dicsőségére: mint akik a Szentlélek kényszere alatt teszik a feladatukat. Ez a kényszer nem teheti, hogy ne teljes odaszánással végezze a munkáját, istentiszteletként, evangéliumot hirdetve, szolgálatként. Ez a kényszer nem a jogos járandóságért teszi a dolgát, az csak ráadás, hanem a rábízott ügyért! Ez a kényszer mindent elvisel, hogy semmi akadályt ne gördítsen az evangélium ügye elé (12; 16–17; Jeremiás 1,6; Ámósz 3,8).

Az apostol alázattal meghallgatja és átgondolja a bírálatokat, majd alázattal cáfolja azokat; tehát nem hagyja annyiban, de nem indulatból, hanem krisztusian felel meg a bírálóinak. Jó olvasni az apostol szentlelkes szenvedélyének és szentlelkes józanságának egyensúlyát. Mert noha ő Korinthusban nem fogadott el semmit a szolgálatért, mégis hangsúlyozza, hogy a lelki munkás is méltó a maga bérére; ahogy a katona is méltó a zsoldjára, miközben minden ellátását és költségét is fedezik, vagyis nem a saját zsoldjából katonáskodik; vagy ahogy a szőlősgazda is ehet a termésből és a pásztor is ihat nyája tejéből (7). „Normál” esetben nem is lehet anélkül a reménység nélkül élni, hogy munkánknak ne legyen valami látható, minket is gazdagító gyümölcse (10). A mi Urunk Jézus Krisztus is hangsúlyozta ezt (13–14; Máté 10,10; Lukács 10,7). Még az állat is joggal tart igényt arra, még a cséplést végző ökör is, hogy megetessék és megitassák a robotos munka után (9; 5Mózes 25,4). Az evangélium hirdetése több, mint munka: Ez szent kényszer! De az evangélium hivatalos hirdetőinek ezen felül joga az, hogy tisztességesen meg is élhessenek ebből, mint a léviták a tizedből (18; 4Mózes 18,31; 5Mózes 18,1). Aki elhívott, az enélkül is végzi a szolgálatot, mert kényszer nehezedik rá; nem önként végzi a szolgálatot, nem jutalomért, hanem szent kényszerből sáfárkodva (18). Az apostol Korinthusban nem fogadott el semmit (14–15). Erre megvolt az oka. A filippiektől már elfogadta az adományt, noha azt adománynak és nem fizetségnek nevezték (Filippi 4,10–18).

Ha már a bírálgatásról van szó, akkor konkretizáljuk egy kicsit a problémát! Ki kit bírálgathat itt tulajdonképpen? Ez az igerész bizony konkrétan szóba hozza a lelkészi egzisztencia kérdését ugyanúgy, mit a lelkészeink odaszánt szolgálatának kérdését is. Továbbá azt a nagyon nehéz kérdést is nekünk szegezi az Ige, hogy egy elhívott lelkipásztor hogyan jut el odáig, hogy minden lelkesedését, motivációját elveszti; mennyire tehet erről a gondnok, a presbitérium, bizonyos gyülekezeti tagok, vagy éppen maga a lelkipásztor? Ne bíráld, hanem szeresd a lelkészedet, imádkozz érte, tartsd el adományaidból tisztességgel és biztasd őt a szolgálatban! Gondolj arra, hogy te is pénzből élsz, és neked is szükséged van a saját munkádban a szeretetre és a biztatásra. Pál apostol, mint rendkívüli szolga, csak egy adatott. Ő maga is hangsúlyozza, hogy amit ő kibírt és amivel ő nem élt, az mind-mind kivétel, ami csak erősíti a szabályt: Méltó a munkás a maga bérére (18; Máté 10,10; Lukács 10,7; 1Timóteus 5,18).

2Sámuel 5,1–16

Source: http://igemellett.blog.hu/