(5) „Azon a napon a Seregek Ura lesz népe maradékának díszes koszorúja…” (Ézsaiás 28,1–15)

2020-01-15 refdunantul

– A koszorú az, ami számunkra fontos, és amiről úgy gondoljuk, hogy az mások számára is észrevehetően „ékesíti” az életünket (4).

– Sokféle koszorúnk van. Mindenki a saját személyisége, mániája és „belterjes” élete alapján fonogatja ezeket, és ékesedve illeg-billeg azzal mások előtt. Ilyen koszorú a büszkeség. Ilyen koszorú minden vallási, vagy vallástalan hitetlenség, istenpótlékos cselekvés. Ilyen koszorú minden öntetszelgés, önmagának viruló, érdekalapú szépség, tehetség, okosság, élvezet. Minden koszorú úgy ékesít, hogy paráznán hívogat termékenynek tűnő csúcsokra (1). Ez a kép a bálványimádás szakkifejezése volt akkor, és ma is érvényes. Bizony, minden hervadó koszorú fonogatása, abban való díszelgés, egy határon túl nevetséges, ócska, múlandó „majomkodás”.

– A legszomorúbb, hogy Isten népe sem mentes ezektől. Izráel, Efraim is ilyenné lett: büszkesége, önhittsége ítéletet érdemel (2). Ez az ítélet azonban azért adatik, hogy Isten megmentse népét. Értünk veri le az Úr fejünkről a hervadó koszorút (3–4), hogy eljöjjön életünkben az a nap, amikor az örök és hervadhatatlan koszorúnk csakis az Úr dicsősége lesz (5–6). Ha az Ő dicsősége, igazsága és ereje ragyog fel rajtunk, akkor életünk áldott, és mások számára is áldássá lesz (1Korinthus 9,24–27; 1Péter 1,4).

– Áldott légy Urunk, hogy leverted fejünkről a hervadó koszorúkat, és Önmagaddal ékesítetted fel az életünket!

(16) „Aki hisz…” (Ézsaiás 28,16–29)

– Újabb szakasz Ézsaiás könyvében a 28–35. fejezetek egysége, amelynek központi kérdése, hogy – miután az északi országrész, Izráel („Efraim”), és a főváros, Samária elpusztult (28,1–13) a vezetők és a nép hitetlensége miatt (Kr. e. 722) – vajon Júda az Úrban fog-e bízni, az asszír fenyegetés során, vagy Egyiptomban? Mert jaj azoknak, akik „Egyiptomhoz” mennek segítségért, de nem folyamodnak az Úrhoz! Ezékiás király Egyiptomban bízott, ami a 36–37. fejezetekben leírt eseményekhez vezetett, amikor Szanhérib asszír király elpusztította a déli országrészt, és Jeruzsálem is Isten csodája által menekülhetett meg egyelőre (Kr. e. 701).

– Így már értjük azt, hogy Jeruzsálem vezetői miként kötöttek szövetséget a halállal, akárcsak Samária vezetői (18). Találó kép: Olyan „ágyba” fektet a hitetlenség (20), ami rövid, nincs rajta takaró, és halálosan kényelmetlen (18–22). Okosan hazug diplomáciával mi is hányszor kötünk szövetséget a halállal, az Úr minden figyelmeztetése ellenére is, hogy a saját erőnkből élvezetesebbé és szabadabbá tegyük az életet, pedig csak szorosabbak lesznek a bilincseink és fenyeget a teljes pusztulás (22).

– Isten azonban nem engedi el népe kezét. Elpusztítja a régit, hogy felépíthesse romjain az újat. A szántás, a cséplés, az őrlés fájdalmas és nagy erőt igénylő műveletek, de tervszerűen egy áldott célért, a kenyérért történnek (23–29). Isten is így cselekszik népével. Isten új, örök alapra, drága sarokkőre helyezi népének életét (16). Erre az alapra építve nem ingadozunk, nem csüggedünk, mert tudjuk, hogy Isten cselekszik értünk. Jézus Krisztus a mi életünk egyetlen alapja, értelme, ereje, célja. Jézus Krisztus a mi hitünk alanya és tárgya; mert Ő ajándékozza a hitet, és csakis Őbenne érdemes hinni.

Jelenések 15