Kálvária

Amikor már jobb nem élni?

Gondolatok Larisza Sepityko „Kálvária” című filmjéről.

„…ha meghal is, él…” (János 11,25)

Letaglózott bennünket a gyülekezeti filmklub 62. alkalmán megtekintett film.

1. Alapismeretek a filmről

Kérem, senki ne keverje össze ezt a filmet a most reklámozott angol-ír, hasonló című alkotással. Kár lenne érte.

Néhány fontos alapadat a filmről és a rendezőnőről, hogy aztán minden kötelem nélkül sorra vegyük mindazt, amit 2016. május 20-án üzenet nekünk ez az alkotás, egészen más korban és problémák között élve. A film a 2. világháború idején játszódik, valahol Belorussziában, 1976-ban forgatták Szovjet filmként, mi 2016-ban, Európában, Magyarországon élünk, egy széteső „szabadságban”.

A filmet forgalmazó ismertetőben az alábbi néhány általános sor olvasható: A tragikus sorsú, fiatalon elhunyt rendezőnő, Larisza Sepityko fő műve ez a felemelő és katartikus élményt nyújtó orosz alkotás. A film hőseinek legnagyobb próbatétele következik, amikor a náci fogságban dönteniük kell a túlélés vagy az elvek melletti bátor kiállás között. A keresztény filmművészet egyik legnagyobb jelentőségű alkotásának tartott film egy ember bukásáról és egy megalkuvást nem tűrő hős diadaláról szól, miközben hitet tesz amellett, hogy az élet minősége, és nem a hossza a  lényeges. Rendezte: Larisza Sepityko (1938-1979). Szereplők: Borisz Plotnyikov, Vlagyimir Gosztyuhin, Szergej Jaovlev, Ivan Pirjev. Hossz: 111 perc. Fekete-fehér, feliratos.

A rendezőnő[1] a mai Ukrajna területén született. Larisza Sepityko korán hallatott magáról a filmművészetben: huszonöt évesen debütált Csingiz Ajtmatov „Hőség” című művéből készült filmjével, és mindjárt díjat nyert az 1964-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon. Két év múlva készült a „Szárnyak” című filmje: a visszaemlékezés költészete, a jelen józan vizsgálata, a hősnő rokonszenvvel, és szigorúsággal megrajzolt portréjában. A sikertől lelkesen új munkába fogott. Andrej Platonov „Nagyfeszültség” című novelláját vitte vászonra (Gyönyörű és eszeveszett világ), de a filmet nem mutatták be. Öt év elteltével született meg a „Te és én” című házassági válsággal foglalkozó alkotása, amit a hazai közönség nem értékelt, a határokon túl azonban felfedezték. A „Kálvária” öt év múlva készült el (eredeti címe inkább felemelkedésnek, napfelkeltének fordítható).

Ettől kezdve Larisza Sepityko a nemzetközi fesztiválok, versenyek, találkozók állandó résztvevője lett. Párizsban beválasztották a Filmrendezőnők Egyesületének vezetőségébe. Sepityko alkatilag képtelen volt az ismétlésre. Minden film új témát jelentett számára, új életanyagot, új filmes eszközöket. Ugyanazokkal a színészekkel sem szeretett dolgozni kétszer. Akármekkora volt a siker, a következő filmben új feladatokat tűzött ki magának, s minél nehezebbnek látszottak, annál merészebben látott neki. A bátorság, a merészség volt Larisza Sepityko legjellemzőbb tulajdonsága. Nyugaton tetszettek filmjei, s talán különösen azért, mert rendezőjük nő. Soha annyi nő nem választotta még a filmrendező férfias hivatását, mint a hetvenes években. Az új divatos mozihős: a szerelem szabadságáért, a tudatosan vállalt anyaságért, a társadalomban betöltött új szerepéért küzdő cselekvő nő lett. Ám a mostani feminizmus leggyakoribb témája a családi kötelékek alóli felszabadulás, amely hivatott a heteroszexuális korlátok leküzdésére is. A nőies filmeket Sepityko utálta. „Feminizmusa” nem abban mutatkozott meg, hogy elmesélte hősnője lázadását, harcát az erkölcsi szabadságért, az előítéletektől és a hagyományoktól való függetlenségért. Sokkal inkább abban, hogy ő, a nő, filmet rendez, minden feminista bélyeg nélkül. Larisza Sepityko filmjeiben mégis látható valami alapvetően „nőies”, az a természetes, női megtartó ösztönnel átitatott szemlélet, amellyel a széthulló világot ábrázolta.

Amikor a rendezőnő negyvenegy éves korában, autóbalesetben meghalt, mindössze négy alkotást hagyott hátra. Tizenhat év, négy film. Hiányát nemcsak tragikus halálának felidézésekor érezzük, hanem hétköznapi dolgainkban is nélkülöznünk kell azt az embert, aki valamin folyton töprengett, valamiért harcolt, valamihez makacsul ragaszkodott, valamire elszántan törekedett.

2. A film narratívája

Mit látunk a világból? Le lehet-e „pucolni” a reménytelenül és halálosan gyönyörű havas ágakat, hogy lássunk valami ígéretesebb valóságot?

A film első egysége egy falunyi ember menekülése. Festői havas táj, templomtorony, dombok, zúzmarás, fagyos fák, erdők; – csend, békesség mindenütt. Legalábbis az lenne, de ahol ember levegőt vesz, ott a békesség csak átmeneti illúzió. Egyszerre csak kétségbeesett kiáltásokat hallunk, menekülő férfiakat, asszonyokat, gyerekeket látunk és az idilli hófehér táj békesége nem tér vissza többé. A németek feldúlnak egy belorussziai falut. A helyiek az erdőbe bújva védekeznek, most sikerül egy időre egérutat nyerni. Lihegve, szétesve remeg mindenki a hideg hóban ülve, a fatörzseknek dőlve, némán, arcukra fagyott izzadtsággal és könnyekkel. Havat „isznak”, magokat esznek. Egy mag leesik, felveszik a hóból.

A film második egysége onnan kezdődik, amikor ezek közül két katona útnak indul, hogy felderítse a terepet. Mindenhol jéghideg, kilátástalan hómező, csípős szél, néhány lépés is súlyos erőfeszítést igényel. A németeknek jelentő besúgónál kötnek ki, megmelegszenek, élelmet szereznek. Tovább vonszolják magukat a hóban. Mindenhol minden életveszélyes. Újból ott az ellenség. A tűzharcban az egyikük, „a szép krisztusarcú” megsebesül, már-már feladná, de a társa visszamegy érte. Egy erdészházban pihennek meg, ahol három gyerek várja az anyjukat, aztán amikor az asszony is visszatér, a németek lecsapnak rájuk.

A film harmadik egysége a két férfi vallatásának megjelenítése a fogságban. Egyikük, az angyalarcú kitart; a sima arcú vallató irgalmatlanul megkínozza; a másik félti az életét és együttműködne. A vétlen, de elhurcolt asszony meg pucolja a vért az állandóan súrolt és mégis embertelenül koszos padlóról. Éjszaka a patkányoktól hemzsegő pincében töltik az utolsó órákat; később a korábban már megismert besúgót és egy tíz év körüli kislány is belökik ide.

A film záró egysége másnap reggel történik. Likvidálni kell a partizánokat, akik németeket öltek meg, vagy azokkal és azok egységeivel működtek együtt. A krisztusarcú kitart, barátja kétségbeesik és elfogadja a vallató ajánlatát, hogy életben maradhasson, az asszony hiába könyörög az életéért, mi lesz a gyerekeivel, a besúgó megnyugodva megy a halálba, a kislány pedig szó nélkül néz sorsa elé. Rideg, hideg emelkedőn meneteltetik őket a sortűz helye felé, aztán az emelkedő tetején öt bitófa. Golyó helyett kötél. Az asszony még könyörög, aztán csak ingatja a fejét, nem hiszi el, hogy ez vele történik, hogy belekerült valamibe, amihez semmi köze. Az ötödik kötél üresen marad, mert az igazi áruló nem a besúgó, hanem a krisztus-arcú barátja, aki átállt az életéért. A kislány szó nélkül viseli a történteket, pedig neki még egy ládát is kell a lába alá tenni, hogy elérje a kötél a nyakát. Jönnek a bámészkodók a helyi faluból. Jól sikerült minden, mondja a német tiszt, az akasztás után, majd folytatódik az akasztás előtti vidám zene, és a többi tiszt tovább fütyörész. A „júdás” visszatér a német táborhelyre, ám nem lehet így tovább élni, de még a budiban sem tudja felkötni magát, mert nem hagyják egyedül sehol sem, hiszen számítanak rá a németek. A tábor kapuja nyitva van, gyönyörű havas táj mindenütt, de nem lehet menekülni sehová sem. „Konyec filma.”

3. Mai gondolatok a filmről

A film mesteri fekete-fehér fotókat vetít elénk, visszafogott ábrázolással dolgozik, nem tálalja a szenvedés látványát. Miközben annyi borzalmat látunk nyugati, hatásvadász filmekben; – ez a film minden „hatás” nélkül, – letaglóz.

Bár a 21. század Európájában egészen máshova kerülhetnek a hangsúlyok, mint a forgatás idején; ugyanis ma már a szovjet propaganda filmnek már semmi értelme. Ezért az alkotás megtekintése közben más „jók” és más „gonoszok” jutnak eszünkbe, mint a film készítése idején. Ma azonban a film egy figyelmeztetés is, hogy nincsenek csak jók és csak gonoszak, hiszen történt ez a háború végén fordítva is, amikor a győztesek kegyetlenkedtek. Ma nekem, holnap neked. Még a krisztusian szép főhős rendületlen hűségéről is kiderül, hogy neki is bocsánatot kell kérnie attól az asszonytól, aki miatta került bitóra, noha nem szándékoltan, de mégis. Sajnos, gyakran lehet az a tapasztalatunk, hogy nincsenek jó emberek, csak makacs emberek vannak, és közülük sokaknak hatalmas tehetség adatott arra, hogy ezt valamiféle jóságként tálalják. Ezzel nem azt mondom, hogy Isten nem tehet „jóságossá” embereket, de csakis az Úr teheti ezt, ez a jóság pedig még ilyenkor sem makulátlanság. A filmet ezért manapság Kelet-Európai műnek nevezhetnénk, hiszen Szovjetunió már nincs, oroszul beszélnek, és Belorussziában játszódik a cselekmény.

Mi, akik békében éltük le az életünket, pofátlan jólétben, túlzásnak tartjuk ezt a filmet, a tömény szenvedést, hideget, rideget, halált, amit pedig ez a film tapintatosan, de éppen emiatt megrendítően vág hozzánk. Noha a délszláv háború borzalmait is sokan páholyból néztük végig, és ma sem vesszük tudomásul a szenvedéstörténetek jó részét, beleértve a mai keresztyénüldözéseket is. A film a diktatúra kemény hazugságainak korszakában, bár már a puha diktatúra felé közeledve tekint vissza a háborúra. Innen visszatekintve az akkori háborúról annyi mindenképpen elmondható, hogy ha a borzalmai árán is, de az erkölcsi világrendet egyértelműsíti. Persze, hogy kinek mi az erkölcsi világrend végső mércéje, az már egy másik kérdés.

Amikor a két barát elindul, hogy a többiek érdekében felderítsék a terepet, már csak ezen a szálon fut a cselekmény. Segítik egymást. Mindenütt hő és gyönyörűen reménytelen táj, ahol alapvetően halálra ítélt az emberfia. Milyen szép a tél, a meleg szobából, de a romantikának semmi köze ahhoz, amikor a valóságban lefagy a lábam és menni kell. Egyelőre ők nem adják fel. A későbbi áruló, aki a bitó alatt halálfélelmében összeomlik, és beáll a németek „rendőrének”, itt bíztatja, bátoríja, nem hagyja magára a társát. Aztán a társa lesz a szilárd, megalkuvást nem ismerő hős, ő pedig a „pokolra” való áruló. De itt még ennek semmi jele. Mindketten emberként viselkednek, félve, de segítve egymáson, olyannyira, hogy a későbbi hős, itt felkészül arra, hogy ha őt elérnék az ellenséges csapatok, megöli magát, mert akkor inkább jobb meghalni. Ez „emberi”, ez valós, még akkor is, ha később elhangzik az egymás közötti beszélgetésükben, hogy megdögleni a legkönnyebb, életben maradni a nehéz. Beszélgetésük során elárulják, a hatalmas hóban furakodva előre, ahol minden lépés irdatlan erőfeszítés, és bizonytalan az irány a falu felé; – hogy ebben a helyzetben még a nyílt harc is jobb, mint a tétlenség, amikor rátör az emberre a reménytelenség, főleg éjszaka és egyedül, akkor már legalább ketten legyünk. Majd kiderül, hogy azért megdögleni sem olyan könnyű, viszont élni, ebben a közegben lehetetlen. Most az örök élet reménységét nem említve itt, azt kimondhatjuk, hogy vannak olyan helyzetek, amikor élni már lehetetlen, a meghalás félelmetes, de „itt” már nem lenni: ez az egyetlen megoldás. „Mikor lesz ennek vége?” Ez a fő kérdés. „Legyen már ennek vége!” Ez a fő óhaj. A film záró jelenete, az áruló öngyilkossági kísérlete, barátja kivégzése után, valamint felvillanó látomása, miszerint kitör a sorból, hogy végre lelőjék, mind-mind erre utal. Pedig nyitva van a tábor kapuja, és nincs hova menekülni, még meghalni sem lehet. Ki lehet mondani, hogy lehetnek olyan helyzetek, amikor a „külső öngyilkosság” lényegét illetően nem az? Jobb meghalni, mint idegen emberek gyarló kezeibe esni, nem engedve, hogy kínjainkkal gúnyolják az Úr ügyét! Persze, ha ez az Isten akarata, akkor ad hozzá erőt, hogy hűek maradjunk mindhalálig (Jelenések 2,10).

A vallató figurája ma is elképzelhető. Ma másként vallatjuk egymást, de a módszerek ma is felérnek hasonló kínzásokkal. Aki nyeregben van, az nagyképű, énekel, röhög és fütyörész. Utálatos dolog, ha valaki fütyörészik, nincs ennél gőgösebb, lelketlenebb, léhább tevékenység, főleg, ha valaki szenvedését látva tesz ilyet az illető. A vallatás során a krisztus-arcú kitart, még a legnagyobb kínzások között is, bár az emberiség szemetjének nevezi vallatóját, és az meg akarja mutatni, hogy van olyan fájdalom, amikor kiderül, hogy a hős a szemét. Tényleg, vannak-e ma hősök, vannak-e hithősök? Igen szkeptikus vagyok. Nagy kérdés: lennének-e ma közöttünk, elkényeztetett keresztyének között (8-10), ilyen helyzetekben hit-hősök? A szánk ugyanis nagy, de egy semmirevaló hétköznapi konfliktust sem tudunk hitben elrendezni. Mi lenne velünk a kiélezett helyzetekben? Teológiailag fontos megemlíteni, hogy Jézus Krisztushoz senki sem hasonlítható, akármilyen hőssé is lett itt. Ő ugyanis Isten Fia volt a keresztyénség hite szerint, és ebből a hitvallásunkból nem engedhetünk. Ezért Ő nemcsak bűntelen volt, hanem megváltást adott nekünk a gonosz hatalmából és a halálból, még akkor is, ha testi szemeinkkel látva ezek még tombolni látszanak. Persze kiábrázolódhat bennünk a Krisztus, és a legnehezebb helyzetekben ezt el is végzi bennünk az Úr.

Az akasztás jelenete leírhatatlan. Semmi „hatásvadászat” nincs. Eszköztelen közlés ez. A kislányt miért akasztják fel? Igazából nem derül ki. Ő a legnyugodtabb. A nő hiába könyörög az életéért, aztán tehetetlen döbbenet ül az arcára, nem hiszi el, hogy ez vele történik. A korábbi spicli elfogadja sorsát, előtte bocsánatért imádkozik éjszaka az Úrhoz, fogolytársai is hallják. A krisztus-arcú hőst pedig áruló barátja segíti fel a tuskóra. Ez a szilárd hős magára akarta vállalni a többiek bűnét is, de erre nem volt lehetősége: nem „játszhatott” Krisztust. Egy kivételével a többiek is lógni fognak. Kiemelkedő ez asz ember, ez vitán felül áll. De ő sem hibátlan, akarva-akaratlanul miatta hal meg az asszony, hiszen az ő házában találták meg őket; – ezért bocsánatot is kér a nőtől. Kiemelkedő jelent, pedig egy pillanat az egész, és mégis, valami megmagyarázhatatlan csúcspont ez a hős életében is; – kinyilvánítja, hogy nem tartja magát hősnek, egyszerűen nem tehet más, mint meghal, ahogy a többiek is. Nem csupán ő szenved ebben a „sztoriban”. Egy üres kötél marad, amit az árulónak szántak, de ő „rendőr” lesz, és élhet: ha lehet így élni tovább. Ára van az életben maradásnak, valaki megfizeti az árát. Ára van a jólétnek. Ára van mindennek, valaki fizet érte. Ez az áldozati teológia lényege. Ki itt a hős valójában? Csak azt látjuk, hogy velejéig gonosz mindenki (Róma 3). Hiszen tudjuk, később az oroszok drótkötélre akasztották fel a németeket. Ma megnevezzük azokat az egyházi embereket, akik együttműködtek az előző rendszer egyháznyomorítóival. Rendezni kell a múltat, hogy megbékülhessünk egymással, hogy megtörténjék a kiengesztelődés; – de ennek ellenére rendkívül bonyolult ez a történet, mert különbség van azok között, akik önként és dalolva jelentettek, és azok között, akiket erre ki tudja hogyan kényszerítettek. A világ megváltásra szorul. Jézus Krisztus után kiáltunk! Az akasztás zuhantatással: nyakcsigolya törés; az akasztás a láb megrántásával a hóhér kiemeli a fejet a testből; de az egyszerű akasztás fulladásos kínhalál, és a kisgyerek kis testsúlyával ez felfoghatatlan kín. Ám más szenvedése nem az enyém. Egy kultúrát az minősít, hogyan bánik a nőkkel, a gyerekekkel és a szenvedőkkel.

Van fontosabb az ember bőrénél, vallotta meg hitét a főhős. Mi a megoldás: valahogy túlélni, aztán adandó alkalommal visszavágni, vagy kitartani az elvek mellett, és milyen elvek mellett? Valóban van fontosabb az ember bőrénél! Ugyanakkor saját hősi halálunk semmit nem változtat a világ folyásán. Ez az igazi dilemma, amit meg is fogalmaz a rendezőnő. Szinte krisztusi válasz következne ebből a problémafelvetésből. Ki a Júdás? Ki a szemét? Ki a jó ezen a világon. A választ keresve pedig nem vizsgálható meg csupán egyetlen helyzet.

Úgy néztük végig a filmet, hogy a hang „technikailag” erősen, fejfájást okozó erővel búgott. Ez a film elvégezte azt a csodát, hogy észre sem vettük, amikor már egyáltalán nem zavart ez a búgás, megszűnt, – és maradt csak a film. Így lehetett „evangéliumi” filmet készíteni a diktatúra idején, a keleti blokkban. Az evangélium ez, megszűnik az életet kikészítő, gonosz „búgás” hatalma. Egy kisfiú arca felvillan egy pillanatra! Ezt a reménységet hirdeti.

Balatonalmádi, 2016. május 20.

Steinbach József

[1] http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=7862