Az Úr áldása gazdagít meg

OLVASANDÓ: PÉLDABESZÉDEK 10,22

„(22) Az Úr áldása gazdagít meg, a gyarapodást nem lehet erőltetni.”[1]

1.

MIT JELENT AZ ÚR ÁLDÁSA?

Egyedül az Úr halhatatlan és örökkévaló (1Timóteus 1,17), vagyis egyedül Ő az, aki tökéletes, teljes, önmagának elégséges, ezért egyedül Ő az, aki „boldog” (1Timóteus 1,11). Ezért egyedül csak Őt illeti tisztelet és dicsőség. Emberi szavaink csak dadognak, amikor a kijelentett Ige segítségével Isten lényét valamilyen formában megnevezni akarjuk. Valójában egyetlen kifejezéssel összefoglalhatók a fentiek: Áldott az Isten (Efezus 1,3).

Amikor az áldott Isten megáld bennünket, akkor a fenti ajándékokból juttat nekünk, azokból az ajándékokból, amelyeket egyedül Ő birtokol maradéktalanul. Mi halandók vagyunk, Ő pedig halhatatlan. Mi múlandók vagyunk, Ő pedig örökkévaló. Mi tökéletlen bűnös emberek vagyunk, Ő pedig tökéletes. Mi mindenkor híjával vagyunk a teljességnek, Ő pedig önmagának elégséges. Mi sokféleképpen vagyunk boldogtalanok; – teológiai kifejezéssel megnevezve ugyanezt: mi sokféleképpen vagyunk nyomorultak; – Ő pedig boldog. Tehát mi áldatlan állapotban vagyunk, Ő pedig áldott. Egyedül az élő Isten rendelkezik ezekkel az ajándékokkal. Isten áldásának lényege éppen az, hogy Ő lehajol hozzánk, megszánja nyomorult, áldatlan életünket, és megáld bennünket. Isten áldása azt jelenti, hogy az áldott Isten lehajol, és bűnbocsánatot, új életet és örök életet ajándékoz nekünk. Isten önmagából ad nekünk, hogy áldatlan állapotunkat megszüntesse. Ez Isten áldásának lényege, a megváltás titka.

Isten áldása a legkonkrétabban Jézus Krisztusban öltött testet. Őbenne maradéktalanul megáldott bennünket az Úr. Jézus Krisztus feltámadott. Őbenne van a mi megváltásunk (Efezus 1,7). A Reformáció 500 éves évfordulóján különösképpen hangsúlyozzuk, hogy egyedül Jézus Krisztusban tapasztalhatjuk meg az Isten áldását. Ezt nem lehet erőltetni, ez kegyelmi ajándék mindenestől, de a miénk, kegyelemből hit által (Efezus 2,8-9). Más fordítások arra utalnak, hogy az emberi erőlködés szükséges, tehát az ember igenis mindent tegyen meg, de nem okozhat számára szomorúságot, kínt ez az erőlködés, mert ebben nem lép egy határon túl; – hiszen az emberi munka csak az Úr áldásával lehet gyümölcsöző. De az emberi munka, odaszánás, áldozatokat hozó szolgálat nélkülözhetetlen, mert csakis ezt áldja meg az Úr

Az áldott Isten áldása minket is áldott emberekké, Isten áldott népévé formál, vagyis újjászül bennünket ez az áldás, hogy áldott emberekként mi is lehajoljunk másokhoz, elsőként a közvetlenül ránk bízottakhoz, és az ő életükben áldássá legyünk. Megáldalak és áldássá leszel! – így szól az Úr (1Mózes 12,2).

2.

Tehát az Isten áldása mindig LÁTHATÓ MÓDON TESTET ÖLT ebben a világban, ahogy testet öltött Jézus Krisztusban is.

Igénk szerint ennek az áldásnak ebben a világban való megjelenését nem lehet erőltetve kikövetelni, mert, hogy mikor, hogyan, mi módon lesz láthatóvá rajtunk az Isten áldása, az kizárólag a szuverén Isten hatáskörébe tartozik.

Mi tehetünk mi? Nem erőltetünk semmit, mert ezt az Istennel kapcsolatban nem is tehetjük, végképp nem követelünk semmit, mintha nekünk bármi is járna. Gondoljunk bűnbánattal bele ebbe az üzenetbe, mert sajnos folyamatosan csak követelünk…

Nem erőltetünk semmit, de erőlködünk, vagyis mindent megteszünk, ami Istentől kapott lehetőségeinkből futja, és a többit az Ő erejére bízva ráhagyatkozunk az Úr kegyelmére, várjuk az Ő mindenre elégséges áldását.

Meg kell vizsgálnunk itt egy fontos kérdést. Mit jelent pontosan ez a mondat, hogy az Isten áldása gazdagít meg? Nyilván a második sor eleve pontosítja ezt a kijelentést, miszerint Isten áldása testet ölthet evilági sikerekben, javakban, eredményekben, gazdagságban, de ez is mindenestől az Úr ajándéka, erőltetni nem lehet, és ez az evilági „gazdagodás” mindig csak egy ideig tart, ezzel számolni kell, valamit a hívő ember azt is pontosan tudja, hogy ezeket a javakat, sikereket és eredményeket azért kaptuk, hogy azokkal mások javára, és Isten dicsőségére szolgáljunk. Soha nem tarthatjuk meg az Isten áldásaként kapott ajándékokat csak magunknak.

Ugyanakkor elhatárolódunk attól a teológiai meglátástól, amelyet számos igehirdetési irány is képvisel és szinte kizárólagos hangzatossággal hirdet, miszerint légy szorgalmas, légy „güzü”, és megáld az Isten gazdagsággal, pénzzel! Kérdezem, mi van, ha a szorgalmas, gazdagsággal megáldott keresztyén „feldobja a bakancsot”? Erről már nincs szó az ilyenfajta igehirdetésekben. Az üdvösség, az örök élet, a megváltásra szorultság egyre inkább nem téma az egyház igehirdetésében, hanem csak az evilági áldás. Ez pedig nemcsak csonkított, hanem hamis üzenet. A reformáció 500 éves évfordulóján bátran mondjuk ki, hogy nem tudunk azonosulni ezzel a hamis, csonkított evangéliummal.

Ehelyett valljuk, hogy a sikertelenségek, a próbatételek, a kudarcok, a szűkölködés ugyanúgy szolgálhatják Isten áldásának evilági megjelenését, mint a látható javak. Sokszor csak a nyomorúság képes megágyazni az emberi szívben a teljes evangéliumnak, míg az itteni gazdagság elbizakodottá tesz. Sok a gőgös keresztyén, sok a nagyképű református… Ebből is meg kell térni egyszer. Persze a nyomorúság is csak Isten kegyelméből lehet áldássá.

Itt lesz hangsúlyossá a Károli fordítás, ami egyben értelmezés is. Károli így fordítja: „Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást.” Bizony, inkább ne legyen evilági sikerünk, gazdagságunk, minthogy azoknak birtokában elbízzuk magunkat, és másoknak sok bántást és nyomorúságot okozzunk azzal. Így visszaélve a gazdagsággal, nem lesz rajtunk az Isten áldása. Ettől óv meg Isten, ha valamit nem ad meg, amit pedig nagyon szeretnénk. Ne sajnáljuk, ami nincs, az Úr tudja, miért nincs.

3.

SZEMLÉLTEM AZ ELHANGZOTTAKAT.

A két világháború közötti színházi szerzők elismert alkotója volt a mára már elfeledett László Miklós, Molnár Ferenc kortársa. Az „Illatszertár” című darabját ma is játszák szerte a világon, több amerikai film is készült a darabból.

Ennek a színműnek nem is az alapsztorija a felettébb érdekes, hanem mindazok, amiket az alaptörténet ürügyén elmondhat a szerző.

Ebből most csak egyet emelek ki, a záró jelenetet, azt, amikor szenteste az akkori „DM” vezetője meghívja a szegény árva bolti segédet, Árpit az ünnepi vacsorára.

Megkérdezi tőle: – Mit szeretnél karácsonyra?

– Azt úgyse kapok. – feleli Árpi.

– Na, csak mondd! – kérleli a boltvezető.

Mire Árpi kinyögi – Motorbiciklit akarok.

– Hát, azt tényleg nem kapsz. – józanítja ki a főnök.

Aztán függöny, a darabnak vége.

Nagyon „egyszerű”, mégis olyan mély ez az üzenet. Isten áldása bizony úgy munkál hasznunkra ebben a világban, hogy többet végez el azzal, amit nem kapunk meg, mint azzal, amit megkapunk.

Isten hívő népe tudja, hogy Jézus Krisztusban mindent megkapott már.

A többi csak ráadás. Isten ezeket is adhatja, adja is, hogy szolgáljunk velük. Vegyük észre, ha ezeket a ráadásokat is adja! Ne éljünk vissza azokkal! Ne legyünk szomorúak, ha azokat elveszi tőlünk, vagy ha eleve meg sem adja azokat.

Igaza van József Attilának: „Csak ami nincs, annak van bokra, ami van, az széthullik darabokra.”

Bizony kegyelmi állapot lehet az is, amit nem kapunk meg.

*

Isten áldása gazdagít meg.

Ez az áldás Jézus Krisztus, a megváltás, az üdvösség és az örök élet evangéliuma.

Ez a Jézus Krisztusban közölt áldás az igazi gazdagság.

Ebből következik minden itteni áldás, eredmény, mint ráadás, aminek örülünk, de amit soha nem erőltetünk, ám amiért Istentől kapott lehetőségeink között erőlködünk, hogy aztán hálával elfogadhassuk az Úr nekünk szánt áldásának konkrétumait, és elégedett szívvel vehessük tudomásul azt is, ami nincs (1Timóteus 6,6).

Hiszen Jézus Krisztusban már minden a miénk (1Korinthus 3,21).

Egyedül Jézus Krisztusban![2]

Balatonalmádi, 2017. március 17.

Steinbach József

[1] Köszönet Dr. Balla Ibolya rektorhelyettes asszonynak!

בִּרְכַּ֣ת יְ֭הוָה הִ֣יא תַעֲשִׁ֑יר וְלֹֽא־יוֹסִ֖ף עֶ֣צֶב עִמָּֽהּ

– A héber szöveg átírása: Birkat Adónáj hí’ ta‘asír veló jószíf ‘ecev ‘immáh

– A Masszoréta szöveg fordítása: Az Úr áldása gazdagít meg, és szomorúságot nem ad vele.

– A görög szöveg (Septuaginta) fodítása: Az Úr áldása az igaz ember fejére száll, meggazdagít, és a szív szomorúságát nem adja vele.

– Károli fordítás: Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást.

– Revideált új fordítás (RÚF): Az Úr áldása gazdagít meg, a gyarapodást nem lehet erőltetni.

[2] Néhány észrevétel az értelmezésekhez. Köszönet Dr. Balla Ibolya rektorhelyettes asszonynak!

– Ahogyan az eltérő fordítások is mutatják, a vers értelmezése nem egyértelmű.

– Az eredeti értelmezés szerint arról lehet szó, hogy Isten áldásával nem jár szomorúság és fájdalom. Ez ellentmondani látszik annak a bölcsességirodalomban gyakran megfogalmazott tapasztalattal, hogy az istentelenek boldogulnak, és gyakran az istenfélőkre támadnak. Itt a szentíró a vágyát, imakérést fogalmazza meg, mintha az már valóság lenne, miszerint eljön majd az idő, amikor az Isten áldásával nem járhat szomorúság és szenvedés.

– Vagy feltételezzük, hogy a szöveg eredeti értelme ez volt: Az Úr áldása gazdagít meg és a munka ehhez nem tesz hozzá semmit. Ez az értelmezés szélsőségekhez vezethet. Ha ugyanis minden gyarapodást Istennek tulajdonítunk, és azt valljuk, hogy az emberi munka haszontalan és felesleges, az passzivitáshoz, és az emberi felelősség megtagadásához vezethet.

–  A kérdést eldönteni nem lehet, de a RÚF megoldásának előnye, hogy az isteni és emberi tevékenységet nem úgy ábrázolja, mint ami egymással szemben áll, és fordítása harmonizálható azzal a Szentírásbeli tanítással, hogy az Úr áldása és az emberi munka együtt gazdagítja az emberi életet, de az előbbi nélkül gyümölcstelen az utóbbi (Zsoltárok 127,2).