“Csak okosan! Csak Krisztussal!” – Igetanulmány Példabeszédek 13,5-22 alapján – 2017.05.19.

Igetanulmány a Példabeszédek 13,16 alapján

Lekció: Példabeszédek 3,15–22

Szentháromság utáni 13. vasárnap, 2017. szeptember 10.

Igazság és élet folyóirat

Amit a textusról tudni kell – exegetikai megértés[1]

A Példabeszédek 13,16 kapcsán fontos általános ismeretek

A Példabeszédek 13,16 a Példabeszédek könyvének második nagy egységébe, a 10,1–22,16-ba tartozik, abba az egységbe, amelyet lazán egymáshoz kötődő bölcs mondások, példabeszédek alkotnak.

Ezekre a mondásokra, mint általában véve a példabeszédes bölcsességirodalmi művekre általában véve jellemző, hogy az élet minden területére nézve útmutatást, tanácsot kívánnak adni a tanulni vágyónak. Az intés, tanítás a mester és tanítvány között sokszor úgy látható, mint az atya intése fiához. A példabeszédes bölcsességi művek számos hétköznapi témával foglalkoznak, a házasság kérdésével, hivatással, erkölcsi kérdésekkel, de az asztali etikett elemeivel is. Azokat, akik az ókori Izráelben részt vehettek ilyen tanításban, a bölcs felkészített arra, hogyan kerülje el azokat a csapdákat, amelyek az életére nézve negatív következményekkel járhattak, becsületét csorbíthatták. E tanítások mögött sokszor a tanulni vágyó érdeke húzódik meg, a reciprocitás, ugyanakkor nem hiányzik belőlük az önzetlenség és irgalmasság sem. Tükrözik azt a gondolatot, hogy a tetteknek következménye van, sokszor ok-okozati összefüggésekről tanúskodnak.

A tartalmat sokszor két, három, vagy esetenként négy sorból álló versekben fejezik ki, amelyek egymással párhuzamban állnak. Ezeket paralellizmusoknak nevezzük.[2] A 13,15-22 minden verse antitetikus parallelizmust tartalmaz, amelyeknek elemei azonban nem mindig alkotnak éles ellentétet.

Példabeszédes bölcsességi művek az Ószövetségben a Példabeszédek könyve, míg a Jób könyve és a Prédikátor könyve a másik kategóriába, az ún. értekező vagy egzisztenciális bölcsességi művek közé tartozik, amelyek jellemzője, hogy hosszabb szakaszokon, akár több fejezeten át egy-egy témát tárgyalnak, pl. a halál, a betegség, az isteni igazságosság témáját (bölcsességi elemeket a Zsoltárok könyvében is találunk, Zsoltárok 49).

A Példabeszédek 10,1–22,16-on belül is találunk olyan rövidebb terjedelmű egységeket, amelyeken egy-egy meghatározó téma átível.

A 13. fejezetben ez a téma az intés/tanítás és a bölcsesség megszerzése, annak elfogadása. A tudás természetesen itt sem csupán tárgyi tudást fed, és a legvilágosabban fejezi ki annak értékét a fejezet 13. verse: „Aki megveti az Igét, eladósodik miatta, de aki tiszteli a parancsolatokat, elnyeri jutalmát”. A gyermekek tanítására utalás az 1. és a 24. versben egyfajta keretként szolgál.

Bár a 10,1–22,16-on belül a 13. fejezet az egyetlen, ahol nincs utalás az Úrra, a szakasz mondanivalója illeszkedik a könyv tanításába abban, hogy a bölcsesség, az Isten félelme és a parancsolatok megtartása elválaszthatatlan.

A Példabeszédek 13,16 szövege[3]

A Revideált Újfordítású Biblia (RÚF)

Minden eszes ember okosan cselekszik, de az esztelen bolondságot terjeszt. 

A Károli fordítás:

Minden eszes cselekszik bölcsességgel; a bolond pedig kijelenti az ő bolondságát.

A Példabeszédek 13,16 Exegetikai kifejtése

Az „eszes” emberre itt alkalmazott szó szinte kizárólag a Példabeszédekben található. Nem egyszerűen arra utal, aki bölcs, éles eszű, vagy tudás birtokában van, hanem arra is, aki ravasz és fondorlatos. Az 1Mózes 3,1 ezt a kifejezést használja a kígyóra.

A daʽat szó pedig a tudásra, ismeretre használatos, általában a bölcsességirodalom használja, de máshol is előfordul. Ugyanakkor legtöbbször többet jelent, mint intellektuális ismeretet, mert a bölcs számára a legfontosabb Isten törvényének ismerete. Aki folyamatosan a parancsolatokat tanulmányozza és azok szerint él, az olyan tudást sajátít el, ami életre visz.

A keszíl és ’ivvelet szavak sokszor feltűnnek a Példabeszédekben arra a személyre alkalmazva, aki a bölcs ellentéte, balga vagy bolond (keszíl), illetve arra, ami a balgától származik: bolondság, balgaság (’ivvelet). A keszíl talán a „lomha”, „lassú”, „lusta” jelentésű arab szóra vezethető vissza, ebből következően olyan személyt jelöl, aki nemcsak elbizakodott (Példabeszédek 14,16; 28,26), hanem gyűlöli az ismeretet, útmutatást, feddést (Példabeszédek 1,22), nem értékeli a tudást, a bölcsességet; a Példabeszédek 10,18 a rágalmazással hozza összefüggésbe. A jelen szakaszban, a 15. vers elején álló székel kifejezés származik a szákal gyökből. A „bolondságot” kifejező szavak között van némi különbség, bár sokszor ugyanúgy fordítják azokat. Az ’evíl, a keszíl mellett szintén gyakori kifejezés, és jellemzi azt, aki türelmetlen, elhamarkodott, és azt gondolja, jó úton jár, elégedett magával (Példabeszédek 12,15; 15,5; 16,22), gondolkodás nélkül szól és cselekszik (Példabeszédek 10,14; 12,16; 20,3), de gyors a haragra is (Példabeszédek 11,29), és általában véve erkölcstelen, arcátlan, szemtelen. A 13,16 ’ivvelet szava ezzel rokon.

A keszíl ellenkezője a maszkíl („bölcs/eszes”), amely a szákal héber igéhez kapcsolódik; ez utóbbi nemcsak azt jelenti, hogy „boldogulni”, „sikert érni el”, vagy „értelmesnek lenni”, „belátással bírni”, hanem azt is, „kegyesnek lenni”, és a hákám („bölcs”) szóval együtt sokszor használja a bölcsességirodalom.

A vers az ún. példabeszédes bölcsességirodalmi mondásokban tükröződő egyik legfontosabb tanítás lecsapódása is: az ókori Izráelben a bölcs célja nem annyira a körülmények, a status quo megváltoztatása volt, mint inkább a buktatók, csapdák kikerülése, amelyeknek következménye szégyen, mások tiszteletének elvesztése, súlyosabb esetekben pénzbírság, vagy a sértett személy bosszúállása, haragja.

Aki bölcsességet szerez, az megtanulja többek között, hogyan lehet ezeket a csapdákat kikerülni, vagyis fondorlatos is egyben. A bölcsességirodalom többször is tanúságot tesz amellett, hogy a bölcstől bölcsesség származhat, míg a balgától csakis balgaság. A Példabeszédek 13,16 szerint a balga másokat is rossz útra vihet, ha saját balgaságát terjeszti.

A bölcsességet, vagy pedig az ezzel szoros összefüggésben álló Úr félelmét, ami életet ad és megtart, többször hasonlítja a Szentírás forráshoz: Életnek forrása az igaz ember szája, de a bűnösök szája erőszakot rejteget.” (Példabeszédek 10,11)

A szakaszunkat közvetlenül megelőző vers is fontos az üzenet szempontjából, így hangzik: „A bölcs tanítás az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére” (13,14). Ez az üzenet a Példabeszédek könyvének kiemelt tanítása, ezért gyakran, hangzatosan előfordul.[4]

A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása

A textusként kiemelt 13,16 igevers értelmét pontosítja a körülötte olvasható versek értelme, a Példabeszédek 13,15–22 igeverseinek üzenete.

15. vers: A jóindulat kedvessé tesz, de a hűtlenek útja saját romlásukat okozza.

Bár az itt szereplő hén szó valóban jelent kedvességet, sok kontextusban kegyet, jóindulatot is jelöl, mégpedig abban az értelemben, amikor az egyén más jóindulatát nyeri el (Eszter 5,2).

Itt tehát egyfajta következményként is felfogható, nemcsak jellemzőként: Aki maga is jóindulattal viszonyul másokhoz, azok jóindulatát megnyeri.

Ezzel szemben azok, akik hűtlenül cselekszenek, végül csak a maguk romlását okozzák.

A hűtlenségre, hitszegésre az Ószövetség által gyakran használt bágad igét találjuk itt. A héber Biblia minden rétegében előfordul ez a kifejezés, a próféták sokszor használják az Istennel vagy emberrel szembeni hitszegésre. Malakiás például ötször is használja (Malakiás 2,10-16).

16. vers: Minden eszes ember okosan cselekszik, de az esztelen bolondságot terjeszt.

Az exegézisben kifejtve a vers értelme, részletesen.

17. vers: A gonosz küldött romlásba dönt, de a megbízható követ gyógyulást szerez.

Bár a masszoréta szövegben a vers első fele az „esni” igét tartalmazza, és nem ennek műveltető, „romlásba dönt” formáját – ahogyan a kritikai apparátus szerkesztői javasolják –, a két félsor között élesebb az ellentét, ha az utóbbi alakot feltételezzük.

Ugyanakkor úgy is értelmes a félvers, ha a masszoréta szöveget vesszük alapul: „A gonosz küldött bajba kerül/esik”, hiszen mindenkinek számolnia kell saját tetteinek következményeivel, amely ugyanakkor másokra is kihathat.

A követek Izráelben is, és általában az ókori Közel-Keleten mindenütt jelentős szerepet játszottak; fontos volt az, hogy a küldött küldőjének szándékához hűen teljesítse küldetését, attól ne térjen el se jobbra, se balra.

Mennyivel inkább fontos az, hogy Isten követei is betöltsék küldetésüket, annak minden részletében.

Az Ószövetség prófétákról szóló részei jól mutatják, hogy az igaz próféta, valójában küldött, akinek egyik ismertetőjele az, hogy végig kitart a rá bízott feladat mellett (Példabeszédek 25,13).

18. vers: Szegénység és gyalázat éri azt, aki megveti az intést, de tisztelik azt, aki megfogadja a feddést.

Az intésre használt egyik leggyakoribb szó a bölcsességirodalomban a múszár, amelyet sokszor a görög παιδεία fordít.

Sokszor egyszerűen annak a tartalmát jelenti, amit a bölcs átad a tanulni vágyó ifjúnak, de feddés értelme is van. A jelen vers második felében álló tókahat szó, amely szintén a bölcsességirodalomban szerepel legtöbbször, már egyértelműen magában hordozza a feddést, dorgálást, egyes esetekben a büntetést is.[5]

Itt, mint sok más helyen a bölcsességirodalomban, az a visszatérő gondolat tükröződik, hogy aki hajlandó a bölcsesség megszerzésére és a feddés, intés megfogadására, annak olyan élete lesz, ami miatt mások szemében tiszteletet vív ki. A becsület, tisztelet, vagy ennek ellenkezője, a szégyen, a tisztelet hiánya a bölcs életének vezérlésében fontos szerepet játszott.

Ennek oka többek között az, hogy a feltámadásban való hit megszilárdulása előtt a bölcs elsősorban a jelenben, földi életében látta megvalósulni az Istentől jövő áldásokat, és tovább élését vagy azt a maga után hagyott tiszteletre méltó névben, vagy gyermekeiben képzelte el (Példabeszédek 12,1)

19. vers: A beteljesült kívánság jólesik az embernek, az ostobának pedig utálatos eltérni a rossztól.

A vers két fele kevésbé képez szoros párhuzamot, mint az azt körülvevő mondások nagy része.

Az első felében lévő „kívánság”, „vágyakozás” szó pozitív (Példabeszédek 13,12; 19) és negatív értelemben (Példabeszédek 21,25–26) egyaránt megjelenik a Szentírásban, és materiális dolgokra való vágyakozást is takar. Ez a vágyakozás a bölcs és balga reménységének egyaránt lehet tárgya. Istentől jövő dolgokra való vágyakozást is jelenthet.

A bölcs az Isten által megáldott várakozásba nem fárad bele, míg aki rest, az nem látja értelmét a várakozásnak.

Az „utálatosság” (tóʽévá) kifejezés a bölcsességirodalmon kívül a prófétáknál fordul elő sokszor, és számos esetben kultikus kontextusban áll, az Isten által utálatosnak tartott kultikus gyakorlatok egyik összefoglaló neve. Ebben az esetben többször vonatkozik a bálványimádásra. Ezékielnél különösen sokszor látható, ami nem meglepő ismerve a próféta papi hátterét és élénk kultikus érdeklődését.

A Példabeszédek 13,19 második fele közel áll ahhoz a gondolathoz, amit Jeremiás prófétánál találunk, hogy a bűn cselekvése megkeményíti az emberi szívet; a bűnös annyira hozzászokik a rossz cselekvéséhez, hogy ha akarna, még akkor sem tudna megszabadulni vétkeitől Isten segítsége nélkül (Jeremiás 13,23).

A Példabeszédek pedig annyiban ad hozzá ehhez az üzenethez, hogy a balga nem is látja az értelmét a jó cselekvésének, és nem akar szabadulni bűneitől (a “rossztól”, ráʽ, ami a jónak, a tóv-nak az ellentéte), akármiben manifesztálódnak is azok.

20. vers: Aki bölcsekkel jár, bölccsé lesz, az ostobák barátja pedig romlottá lesz.

Többször találunk felhívást mind a kanonikus, mind a deuterokanonikus bölcsességi művekben arra, hogy aki bölcs akar lenni, az keresse fel azokat, akik maguk is bölcsek; ragaszkodjanak hozzájuk, ne távozzanak el tőlük, fogadják meg tanácsukat.

Itt a „járni” ige szerepel, ami az „út-tal” együtt a Szentírásban életmódot is jelent: lehet Istennel vagy Isten nélkül járni, élni. Végső soron a bölcsesség megszerzése is az Istennel eltöltött életet jelenti, a vele járást.

Aki azonban a balgák társaságát keresi, nem találja meg az életet adó bölcsességet.[6]

21. vers: A vétkeseket üldözi a baj, az igazaknak pedig szép jutalmuk lesz.

Ismerős szópár jelenik meg e versben, a rossz-jó (ráʽá-tóv), ebben a kontextusban nem úgy, mint amit az ember cselekszik, vagy mint ami a jellemzője, hanem úgy, mint ami a cselekedetek jutalma.

A cselekvőkre a szöveg a vétkes-igaz szópárt alkalmazza, ahol az első a hátá’ („vétkezni”) gyökből származik. Általában az „igazzal” (caddíq) nem ez áll ellentétben, hanem a rásáʽ („gonosz, istentelen, bűnös”), mint például a jelen fejezet 9. versében is.

Az igazakkal kapcsolatban a masszoréta szöveg a sálam igét használja, aminek jelentése többrétű, jelentheti pl. azt: helyreállít. A salóm (békesség) szó is ebből származik, ugyanakkor mind az igei, mind a főnévi alakjáról tudni kell, hogy az Ószövetségben nem a modern „béke” szó értelmét hordozza, vagyis nem egyszerűen a háború hiányára utal, hanem a teljességet jelenti, azt az életközösséget (a családon, a gyülekezeten belül), amelyet nem ront meg a bűn és a gonoszság, amelyben minden a helyén van, amely Isten áldásait élvezi.

22. vers: A jó ember örökséget hagy még unokáinak is, a vétkes vagyona pedig az igazra vár.

Ismét az a reménység csillan fel, ami áthatja a bölcsességirodalmat. Valamikor be kell teljesednie az isteni igazságszolgáltatásnak, számonkérésnek, amit a Szentírás a héber páqad igével fejez ki („meglátogatni, megbüntetni”, 2Mózes 20,5; 5Mózes 5,9).

E remény szerint az istenfélő élete még az utódaira nézve is áldás lesz, akár materiális örökség, akár jó hírnév formájában; – míg a vétkesek hosszú távon áldásokban nem reménykedhetnek, és ha gyűjtöttek is életükben vagyont, az is másra száll.


gondolatok az igehirdetéshez

(Ezek csak homiletikai értelemben rendezett „meditációs” gondolatok, a textus optikájából, a lekció, és a teljes Írás összefüggésében struktúrálva; – de nem igehirdetési vázlatról van itt szó. Ezek a meditációs gondolatok segíthetnek eljutni az igehirdetésig.)

 

Emlékszem szeretett apámra, aki öcsémmel együtt mindig azzal bocsátott el bennünket: Csak okosan!

Ilyenkor apám, hatalmas kezével megsimogatta hátul a fejünket, majd megszorította a vállunkat. Szinte fájt ez az erővel teli simogatás, amiben ott volt az intés, a figyelmeztetés, és ugyanakkor az a féltő szeretet, ami felejthetetlen, óvó, hordozó, minket előnyben részesítő szeretet volt. Egyszerre visszafogott és kitárulkozó, nem ömlengő és mégis letagadhatatlan, szigorú és mégis gyöngéd szeretet volt ez, ami minden akkori, kölkös, majd kamasz rosszaságunk ellenére mindig figyelmeztetett bennünket a határokra. Ez a szeretet soha nem engedett bennünket eltévelyedni. Most is fülemben cseng a hangja: Csak okosan!

Kár, hogy már régóta nincs velünk ez az erős, konkrét szeretet. De éppen ennek az emberi, szigorúan gyöngéd szeretetnek megrendítő tapasztalata is hozzájárult ahhoz, hogy egyszer felragyogjon előttünk az Isten soha el nem múló, megváltó szeretete, amit Ő megmutatott a Jézus Krisztusban, ami átölel, aztán féltő szeretettel tanácsol, int, örökkévaló bölcsessége szerint!

Amikor az Úr mondja, hogy: „Csak okosan!”, akkor ez egyértelművé és vitathatatlanná teszi azt, hogy Ő tudja, mi az, ami jó, és mi az, ami nem jó nekünk, ezért erre nemcsak figyelmeztet, hanem erre a jóra megvált, felszabadít és ezen az úton megtart, egészen az örök élet tágasságáig.

 

NINCS VITA: CSAK OKOSAN!

Amikor baj készült, apám kiáltott, és már emelte is a kezét, hogy kifejezőbbé tegye, vitának helye nincs, mit jelent az adott helyzetben „okosan” viselkedni.

Mindenekelőtt, mint minden ilyen ellentétes párhuzamban, itt is, éppen maga az ellentét hordozza az üzenetet. Az eszes – esztelen; bölcs – ostoba ember megkülönböztetése, és azok különböző cselekvése jellegzetes témája a Példabeszédek könyvének.

Fontos az árnyalt gondolkodás, mert ebben a világban sok minden nem csupán fekete és fehér, így óriási károkat okozhat, ha valaki csak így tud gondolkodni, értékelni, ítélni, látni és láttatni: végletekben.

Ugyanakkor mondjuk ki, és ezzel egyben tegyük magunkévá a Példabeszédek könyvének alapvető szemléletét, miszerint a lényegi dolgok csak világosan lehatárolva érthetők meg. Ez Isten szemlélete, Isten Igéjének szemlélete, mert a lényegi dologokról csak igennel és nemmel lehet szólni (Máté 5,37), mert van tűz és víz, fény és árnyék, élet és halál, üdvösség és kárhozat, Isten és mammon (Máté 6,24). Ez a keskeny, vagy a széles út esete (Máté 7,13–14).

Ez az ellentét világossá lesz akkor, ez az ellentét és lehatárolás nem árnyalt, hanem direkt! Úgy, mint amikor télen begyújtunk a kályhába, és a lobogó tűz látványa, fénye, melege jól esik; – de csak akkor, ha a tűz a kályhán belül marad, egyébként pusztít. Itt nincs arany középút. Ahogy a Balaton lágy édes vize enyhülést ad a nyári forróságban, de már egy Balaton átúszás során életmentést jelenthet a közelben vigyázó csónak, ha mégis halálosan kimerültünk volna, és messze lenne még a túlpart. Itt sincs arany középút.

Ezért itt nem arról van szó, hogy valakinek van-e magához való esze, hanem van-e Isten kegyelme által megnyitott értelme, szíve, élete. Az eszes ember a bölcs ember, a hívő ember, Istennek hívő és engedelmes népe. Hiszen csak az Úr ad bölcsességet, szájából ismeret és értelem származik (Példabeszédek 2,6). Tehát a bölcsesség, vagyis az Isten félelme és a parancsolatok megtartása, vagyis a hiteles élet elválaszthatatlan.

 

Az ilyen értelemben eszes, bölcs ember és nép OKOSAN, AZAZ HITBEN ÉLHET.

Az ilyen ember üdvösségesen „boldog”, az ilyen nép „boldog”, mert megtapasztalja, és munkálja a világban az üdvösséget. Ez nem egy öncélú boldogság.

Ez az okos cselekvés jelent jóindulatot, jóindulatból következő kedvességet (15), amely áldott, gyógyulást ajándékozó, megbízható megoldást kínáló „követté”, „angyalokká”, Isten eszközeivé formál bennünket mások számára, hogy aztán ennek nyomán sokan megláthassák rajtunk keresztül Isten egyetlen megoldást ajándékozó szabadítását (17).

Az eszes ember viselkedése, élete hiteles; – éppen abban hiteles, hogy alázattal forgatja szívében mások szavát, feddését, noha soha nem ez befolyásolja életét és hangulatát. De az ilyen ember figyel másokra, mivel tudja azt, hogy ő sem tökéletes. Ez a figyelem a hitből fakadó alázat jele. Éppen ezért az ilyen embert tisztelet veszi körül, tényleges elismerés, „respekt”. Az ilyen ember azonban azért tud másokra figyelni, mert előtte már figyelhetett az Úrra, az Ő szavára, Igéjére, intésére (18).

Az eszes, bölcs ember az Isten által megáldott várakozásba nem fárad bele, és várakozása be fog teljesülni. Jézus Krisztusban mi már tudjuk ezt. A hívő ember tudja, hogy az Úr beteljesíti ígéreteit, ami igenis azt is jelenti, hogy beteljesíti kívánságainkat, mindazokat, amelyek a mi javunkat szolgálják, amire ebben a világban is az Úrnak kedves módon vágyakoztunk, és nincs ennél jobb dolog. Ez valóban jól esik. Ez valóban kegyelem (19). Az Úr szerinti igazaknak szép jutalmuk lesz, Jézus Krisztusban örökségük (21-22).

 

Az ilyen értelemben eszes, bölcs ember és nép ELKERÜLHET MINDEN OSTOBASÁGOT, AZAZ HITETLENSÉGET.

Az esztelen, ostoba ember bolondsága, hűtlenség, romlás (15); – nemcsak saját maga, hanem mások számára is (17). Bizony, hiszen a mi mindenfajta hűtlenségünk a körülöttünk élők számára is gonosz romlást jelent. Minden hűtlenség során a gonosz rabságába kerültünk, és másokat is magunkkal ránthatunk (17).

Ez az esztelenség Isten Igéjének megvetése, tehát Isten kegyelmének elvetése, valamint az Isten üdvösséges rendjéből következő intésének a megvetése, amely nemcsak szószerinti értelemben vett szegénységet jelent, hanem lelki sivárságot és halálos gyalázatot (18).

Az esztelen, ostoba ember nem látja értelmét a várakozásnak, hanem azonnal akar mindent. Mennyire jellemző ez ránk, a jóléti társadalmakban: Csak a jelenben tudunk élni. A múlt nem számít, nem érdekel, illetve annak bűneit nem tudjuk és nem is akarjuk belátni, megbánni; az előttünk jártakat lenézzük, a „majd mi megmutatjuk” lelkületével. Miközben a jövő, unokáink jövője, a lakott föld jövője, a halálon túli jövő nem érint meg bennünket. Ezért nem ér el bennünket Jézus Krisztus evangéliuma, Isten Igéje. Így marad a jelen, maradnak a pótcselekvések, az állvallások és hatásos álkegyességek sokasága. Így marad a jelenre jellemző „carpe diem”, „ragadd meg a napot” lelkülete, ide nekem a világot, de azonnal, mert most akarom elfogyasztani (19).

Az esztelen embert a bűn cselekvése annyira megkeményíti, vagyis annyira hozzászokott a rossz cselekvéséhez, hogy ha akarna, még akkor sem tudna megszabadulni vétkeitől. Isten segítsége nélkül ez amúgy is lehetetlen (Jeremiás 13,23). Itt arról is szó van, hogy az esztelen nem is látja az értelmét a jó cselekvésének, és nem akar szabadulni bűneitől. Az esztelen nem is látja, hogy ami rossz, az rossz, mert nincs hiteles, örök mércéje sem. Ebben a káoszban vagyunk ma is. Igen, az ostobának „utálatos” eltérni a rossztól, vagyis erre képtelen (19).

Az esztelen ember nagy bajba, végezetül örök bajba kerül, mindene elvész, amit itt hajszolt (21-22).

 

CSAK OKOSAN! CSAK KRISZTUSSAL! EZ KEGYELMI ÁLLAPOT.

Isten szeretete mindent megelőző, „okos”, bölcs szeretet. Ő ezzel a bölcsességgel választotta ki népét (Róma 11,33-36). Ezzel a bölcsességgel szeret, hordoz, vezet, int. Az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38).

A 20. vers szerint, aki bölcsekkel jár, bölccsé lesz, az ostobák barátja pedig romlottá lesz. Itt arról a fontos kérdésről van szó, hogy kivel tartunk az életútunkon, ki a házastársunk, a barátunk, milyen közösségbe tartozunk, mit engedünk közel magunkhoz, milyen hatások érnek, mit olvasunk, mire, kire figyelünk; – mit látunk és hallunk ki a dolgokból? A hívő nép, a hívő ember számára minden az örömüzentre utal, mert csak innen néz, vizsgál mindent. Tehát nem csupán az a kérdés, hogy mit nézhetünk meg, hanem, hogy mit hogyan értelmezünk.

De ennél még sokkal fontosabb kérdésként merül fel az, hogy figyelünk-e arra, aki nemcsak a legbölcsebb, hanem megtartó kegyelmével a legjobbat akarja nekünk? Figyelünk-e az Úrra, Ővele járunk-e, kegyelmére merünk-e ráhagyatkozni?

Áldott legyen Ő, ha elvégezte bennünk, hogy Ővele járhatunk. Akkor valóban az Ő népe, az Ő gyermekei vagyunk. Ettől a szeretettől senki nem választhat el bennünket (Róma 8,38).

Áldott legyen az Isten, hogy Jézus Krisztusban számunkra egyértelművé tette, hogy kimentett minket a halál örvényéből, nem engedte el kezünket.

Ez a bizonyosság minden bölcsesség és okosság kezdete, amely még akkor is erős, békés (21), ha ebben a világban konkrétan nem láthatja meg az isteni áldások gazdagságát, ahogy azt itt olvashatjuk! Az örök élet azonban nem vigasz, az itteni „hiányok” kárpótlására, hanem valóság! Már itt elkezdődő valóság!

E kegyelem következményeként, krisztusi szeretettel figyelhetünk egymásra is, először mindig azokra, akiket az Úr különösképpen ránk bízott. Így figyelhetünk mindenekelőtt gyermekeinkre és gyülekezetünkre, mert az igazak élete még az utódaikban is áldássá lehet (22).

 

Csak okosan! „A bölcs tanítás az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére” (13,14)

Csak Jézus Krisztussal és soha ne Őnélküle!

Példák, képek, szemelvények, aktuális történetek (0,5)

Az igehirdetésre készítő gondolatokban két konkrét példát is említettem, amelyek megvilágítják az üzenetet.

Az egyik személyes életemből, Édesapámmal való egykori viszonyomból fakad, de nem öncélúan szerepel, ez tilos lenne, hanem azonnal átvisz az igei üzenetre, egyben a készülő igehirdetés fő gondolatát, címét és felosztását is képezi „Csak okosan!”

A másik példa, ehhez kapcsolódva, az Istennek kedves „bölcsesség” legfontosabb természetéről szól, amely egyértelműen lehatárolja a lényegi dolgokat egy mindent „árnyalni” kénytelen világban. Ez a példa általános és variálható. „Ez az ellentét, amire itt az okos és ostoba kapcsán gondolunk, világossá lesz, nem árnyalt, hanem direkt és lehatárolt! Úgy, mint amikor télen begyújtunk a kályhába, és a lobogó tűz látványa, fénye, melege jól esik; – de csak akkor, ha a tűz a kályhán belül marad, egyébként pusztít. Itt nincs arany középút. Ahogy a Balaton lágy édes vize enyhülést ad a nyári forróságban, de már egy Balaton átúszás során életmentést jelenthet a közelben vigyázó csónak, ha mégis halálosan kimerültünk volna, és messze lenne még a túlpart. Itt sincs arany középút.”

Az „okos” és az „ostoba” élet, kontextusból következő, itt felsorolt jellemzőinek mindegyike elevenen szemléltethető, és ezzel a tágabb igei üzenethez, valamint a krisztusi evangéliumhoz köthető, minden erőltetés nélkül; – ahogy ehhez a gondolatmenet végén is megérkezünk, jelezve, hogy az igehirdetés kifutása nem moralizáló, hanem krisztológiai legyen. Egy ilyen példát még említek, hogy világossá legyen, mire gondolok!

Például ehhez a gondolathoz az alábbi szemléltető anyag fűzhető, akár külön igehirdetéssé formálható! – A 20. vers szerint, aki bölcsekkel jár, bölccsé lesz, az ostobák barátja pedig romlottá lesz. Itt arról a fontos kérdésről van szó, hogy kivel tartunk az életútunkon, ki a házastársunk, a barátunk, milyen közösségbe tartozunk, mit engedünk közel magunkhoz, milyen hatások érnek, mit olvasunk, mire, kire figyelünk; – mit látunk és hallunk ki a dolgokból? A hívő nép, a hívő ember számára minden az örömüzentre utal, mert csak innen néz, vizsgál mindent. Tehát nem csupán az a kérdés, hogy mit nézhetünk meg, hanem hogy mit hogyan értelmezünk. Egy gyülekezeti filmklubon megtekintett film pont arról szólt, amiről a Példabeszédek 13,16; vagyis arról, hogy mit jelent az Isten szerint okos és az ostoba közötti különbség, mik ennek az igen döbbenetes, szinte élet-halál kérdésekig feszülő különbségei. A. G. Inarritu „Korcs szerelmek” (2000) című filmje drámaian mutatja be, hogy mennyi nyomorúságot okoz, ha eltérünk az isteni rendtől. Egy házasságtörés után az új pár gyorsan felújított lakásában egy helyen beszakad az álpadozatra hanyagul ledobált parketta. Az ott tátongó lyuk “apró”, de rettenetes dolgokat okoz. Csak nagyobb és nagyobb lesz az üreg, szinte szimbolikussá nő…

További szempontok az istentisztelet alakításához (0,5)

A textus, a vázlat a Szentháromság utáni 13. vasárnapra szól, 2017. szeptember 10-re. Úrnap délelőtti istentiszteletről van szó.

Nincs üdvtörténeti ünnep, a tanévnyitókon túl vagyunk, az újkenyér úrvacsoraosztás előtt.

Éppen ez a vasárnap ad lehetőséget arra, hogy minden tematizálás nélkül elmélyedjünk akár ennek az egy igeversnek, kontextus által kínált gyönyörűségeiben, gazdagságában; – szem előtt tartva azt, hogy minden vasárnap üdvtörténeti ünnep, mert minden vasárnapi istentisztelet valójában húsvéti istentisztelet.

Lekció: Példabeszédek 13,15–22

Textus: Példabeszédek 13,16

Énekek: 105, 225, 151, 295 Ezek az énekek hálát adnak mindazért, amit Istentől kaptunk, leginkább az Őtőle kapott bölcsességért, és a legtöbbért, Jézus Krisztusban közölt megváltó szeretetéért, amely kiemelt bennünket a hiábavaló és halálos ostobaságainkból, életünkben egyértelművé tette a jót és a rosszat, és mindhalálig vezet a jó úton, az Ő kegyelméből.

Imádságok a klasszikus felosztás szerint szólaljanak meg, így a gyülekezet még jobban tudja magában velünk imádkozni azokat. Fontos, hogy szívből, de a liturgikusan „bevált”, szent, megszokott kifejezéseket, fordulatokat használjunk. ű

Prófétai ima: – Magasztalás; – bűnvallás; – feloldozásért és ebből fakadóan Igéért, Isten népéért, „mindenért” való hálaadás; – Szentlélek-hívás az Ige megszólalásáért.

Papi ima: Hálaadás az Igéért, üzenetért, Krisztusért; – könyörgés erőért, vezetésért a hétköznapokban, hogy „csak okosan és ne ostobán”, csak Jézus Krisztussal és soha ne Őnélküle; – Közbenjáró könyörgés, intercesszió.

Felhasznált és ajánlott irodalom

  • BALLA Ibolya, Exegetikai jegyzetek a Példabeszédek könyvéhez, saját jegyzet.
  • Hirdesd az Igét! Igehirdetők kézikönyve, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1980.
  • Keresztyén Bibliai Lexikon II. Kálvin Kiadó, Budapest, 1995.
  • Megmentéstől Megtartásig. In: Igehirdetések a Példabeszédek könyve alapján, Kiadó és évszám nélkül.
  • ROSSIER, Henri: Példabeszédek könyve. GBV, 1985.
  • ROZSA Huba: Az Ószövetség keletkezése. Szent István Társulat, Budapest, 1986.
  • SZABÓ Andor: Lábam előtt mécses a Te Igéd II. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1988.
  • TÓTH Kálmán: Az Úrnak félelme: ez a bölcsesség. Ószövetségi bölcselkedés a Példabeszédek, a Prédikátor es a Jób könyve alapján, Kálvin Kiadó, Budapest, 1998.
  • Uő: Magyarázat a Példabeszédek könyve egyes fejezeteihez. Egyetemi jegyzet, Budapest, én.
  • Uő: Ószövetségi bevezetés. Egyetemi jegyzet, Budapest, 1981.
  • WERNER, Dietrich: Das Buch der Spruche. Wuppentaler Studienbibel, Wuppertal, 1985.

 

Pápa–Balatonalmádi, 2017. május 20.

Steinbach József

[1] Hálás köszönet Dr. Balla Ibolya rektorhelyettes asszonynak, a PRTA professzor asszonyának szakmai, igen hasznos és gazdag segítségéért!

[2] A következő parallelizmusokat ismerjük: antitetikus, szinonim, szintetikus és klimaktikus. – Az első esetében a vers sorai között ellentét áll fenn, ez sokszor a jellegzetes jó-rossz, igaz-bűnös/vétkes, istenfélő-istentelen, szegény-gazdag, édes-keserű szópárok alkalmazásával valósul meg. – A szinonim paralleleknél a verset alkotó verssorok azonos, vagy nagyon hasonló gondolatokat fejeznek ki, gyakran eltérő szavakkal. – A szintetikus parallel szigorúan véve nem is tekinthető párhuzamnak, a vers sorai együttesen fejeznek ki egy gondolatot, a második, harmadik stb. vers a korábbiak meghosszabbítása lehet. – A klimaktikus parallel esetében az utolsó egység (egy vagy több sor) az előzőek egyfajta csattanójául szolgál.

[3] A masszoréta szöveg:

  כָּל־עָ֭רוּם יַעֲשֶׂ֣ה בְדָ֑עַת וּ֜כְסִ֗יל יִפְרֹ֥שׂ אִוֶּֽלֶת׃

A masszoréta szöveg átírása: Kol ʽárúm jʽaasze bedáʽat úkeszíl jifrósz ’ivvelet.

 

[4]  „Az Úrnak félelme az élet forrása a halál csapdáinak kikerülésére.” (14,27); „Élet forrása az értelem annak, akinek van, de a bolondot még inteni is bolondság.” (16,22); „Mély víz az ember szájának beszéde, áradó patak, bölcsesség forrása.” (18,4)

[5] Mind a múszár, mind a tókahat megjelenik a Példabeszédek 15,10-ben: „Rosszul esik az intés annak, aki letér az ösvényről, pedig meghal az, aki gyűlöli a dorgálást.”

[6] A balgára itt is azt a szót találjuk, ami már a 16. versben is előfordult.