Isten Igéjének hirdetése Isten beszéde

Milyen homiletikai feltételek mellett igazolható ma is ez az állítás az igehirdetéseinkre[1]

A hitvallásból és az Ige teológiájának nyomvonalán indultam el (Barth,[2] Thurneysen,[3] Bonhoeffer,[4] Török István[5]).

Tettem ezt azért, mert hiszünk az igehirdetésben.

Tettem ezt azért, mert kegyelemben, Isten Lelke által, de tapasztaljuk a hitvallás tételének igazságát, valóságát.

Ugyanakkor, mert az Ige teológiája korrekten beszél a téma kapcsán felmerülő kérdésekről, problémákról is.

Ebben a keretben az empirikus homiletika[6] igehirdetést szolgáló felismerései is hasznossá lehetnek,[7] különösen kiemelve azokat a kiemelkedő és ma már meghatározó homiletikákat, amelyek az empirikus felismerések esszenciáit az Ige teológiájának figyelembevételével gondolták tovább.[8]

Hitvallási megközelítés[9]

A hitvallás első két fejezete meghatározó tételeket fogalmaz meg az igehirdetésre nézve.

A teljes írás:[10] Istentől ihletett (2Timóteus 3,16), Isten igaz Igéje (nem emberektől származik), hasznos,[11] elég tekintélye van önmagában. Maga Isten szólt az atyákhoz, prófétákhoz és apostolokhoz, és szól még mindig a szent Írások által. Az igehirdetésre nézve lényeges ez a hitvallási passzus: szólt és szól még mindig Isten, az Írások által.

A keresztyén bizonyságtétel természete, eseménye, „történése” kapcsán Isten Igéje világosan fogalmaz. Jézus Krisztus kiemelte ezzel kapcsolatban: – Nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátok Lelke az, aki szól tibennetek (Máté 10,20). – Tehát, „… aki titeket hallgat, engem hallgat…” (Lukács 10,16; János 13,20). Az apostol hasonló megállapításra jutott: „Az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét” (1Thesszalonika 2,13).

Ezekből következik a hitvallás definíciója:

A külső igehirdetés Isten akarata, parancsa: „A hit hallásból van, Isten Igéjének hirdetése által…” (Róma 10,17), „… elmenvén, széles e világra, hirdessétek az evangéliumot…” (Márk 16,15).

Amikor Isten Igéjét, törvényesen elhívott prédikátorok hirdetik az egyházban: hisszük, hogy olyankor maga Isten Igéje hirdettetik, azt fogadják be a hívők. A Szentlélek belső bizonyságtétele által pedig „… csak az jöhet, akit vonz az Atya” (János 6,41).[12]

A kettő együttesére kiváló példa Lydia esete, akinek Pál „kívülről” hirdette az Igét, „belül” pedig az Úr Lelke megnyitott a szívét (Cselekedetek 16,14). Mi hirdetjük az Igét, a növekedést pedig az Isten adja (1Korinthus 3,7).

Az igehirdetés két tényezőjéhez, a külső bizonyságtételhez és a Szentlélek belső bizonyságtételéhez kapcsolódik egy harmadik tényező is, az igehirdető szolga személye. Közvetlenül magát a hirdetett Igét kell néznünk, nem pedig az igehirdető szolgát, aki, ha bűnös is, Isten Igéje megmarad igaznak.

Semmiféle más Isten Igéjét nem kell kitalálni, vagy a mennyből várni. Ez azt is jelenti, hogy az igehirdetéssel kapcsolatban semmiféle más „működési elvekről” és ezzel kapcsolatos tényezőkről sem kell spekulálnunk.

A hitvallás örökérvényű, alapvető hermeneutikai szabályokat fogalmaz meg. Az Írásban egyetlen prófétai szó sem támad saját magyarázatból (2Péter 1,20). Vagyis, ha az saját magyarázat, nem lesz prófétai szóvá. Nem érvényesül benne a Szentlélek belső bizonyságtétele. Az Írásnak nem akármilyen magyarázatát ismerjük el igaz, vagy hiteles magyarázatnak, hanem azt: – amely magából az Írásból lett véve[13], – amely egybevág a hit és a szeretet regulájával, – amely kiváltképpen szolgálja Isten dicsőségét és az emberek üdvösségét, – amely „egybehangzó” magyarázat, hiszen a Szentírás fő üzenete egybehangzó, és ez nem más, mint a Jézus Krisztusban megvalósult evangélium, – amelyet semmiféle nagymúltú szabály nem írhat felül, ha az ellenkezik a Biblia egybehangzó üzenetével. Ez az „egybehangzás” azt jelenti, hogy minden gyülekezetben ugyanazt tanították (1Korinthus 4,17), egyazon Lélek szerint jártak, ugyanazon a nyomokon (2Korinthus 12,18). Semmiféle neves magyarázó (apostoli atya), vagy zsinati határozat, vagy bevett szokás, vagy az egy véleményen lévők sokasága, vagy nagy múltú szabály, emberi hagyomány nem lehet érv, ha az ellenkezik a Szentírás egybehangzó üzenetével.

Dogmatikai megközelítés[14]

A téma kapcsán az Ige tológiájának hangsúlyait fejtjük ki, hiszen ez a homiletikai terület foglalkozik a témával. Ezután lehet az empirikus homiletikában jelentkező kérdéseket feltenni.

Az Ige az élő Isten személyes beszéde, szava, megnyilatkozása.[15] Ugyanakkor az Ige Isten beszéde és tette egyszerre. A hitvallás előbb kifejtett és igazolt tétele szerint ez a kettősség az igehirdetésre is érvényes. Az Ige már eleve tett,[16] hiszen Isten Igéje egyenlő Isten Fia (János 1), aki ma is él, feltámadott. „Ő szólt és meglett!” (Zsoltárok 33,9)

Isten szava és tette egyidejű egymással. Isten szava, mint tett, egyidejűséget teremt köztünk és a Jézusban adott kijelentés között.[17] Az egyidejűség hatalma az Ige hatalma. Nem áll hatalmunkban az egyidejűség előidézése. Az Ige hatalmát nem az egyház, nem a prédikáció, nem a hit érvényesíti, hanem csak hirdeti és tanúsítja ezt a hatalmat, mint már érvényben lévőt. Ezért a prédikáció soha nem propaganda. Minket megelőző hatalom ez.[18] Isten döntése, hogy kiknél érvényesül ez az egyidejűségből fakadó hatalom, vagyis a Szentlélek belső bizonyságtétele. Isten döntése pedig mindig igazságos és jó döntés.[19]

Tehát Isten beszéde és tette Isten titka. Isten Igéjét, ember sem beszéddel, sem tettel, sem gondolkodással, sem rendszerrel nem birtokolhatja. Isten beszéde a világiasság fátylába burkoltan jelenik meg, amely önmagában nem Isten Igéje. Isten beszéde (tette) úgy történik, hogy közben a világ eseményeiben megy végbe, vagyis a világ egy darabjaként.[20] Megmutathatja, de el is rejtheti az Igét, az Igének ez a világi burka. Ha megmutatkozik, az kegyelmi állapot, és éppen a világi burka ellenére történik.[21] A prédikáció Isten Igéje annak ellenére, hogy emberi beszéd. Isten hol önmagát mutatja, hol csak a leplét. Ezért a hit nem állandó adottság, hanem megújuló történés, folytonos mozgás.[22] A mi oldalunkról, esetről esetre érvényes, de Isten a garancia arra, hogy az övéi életében a zörgetés nem hiábavaló.[23]

Homiletikai megközelítés[24]

Témánk tekintetében alapvető az igehirdetés definíciójára nézve annak kettős meghatározása, amit Barth fogalmazott meg.

A prédikáció egyrészt Isten Igéje, amelyet Ő maga mondott, úgy, hogy igénybe vette egy szabad beszédben[25] megszólaló ember szolgálatát, akinek beszéde egy bibliai textus magyarázatára vonatkozott, és akit az egyház ebben a feladatban engedelmességre elhívott.

A prédikáció másrészt az egyházra bízott kísérlet, hogy Isten Igéjének, egy arra elhívott személyen keresztül, úgy szolgáljon, hogy egy bibliai szöveget, a jelen emberének szabad beszédben magyaráz, mint amely Isten beszédeként, éppen neki szól.

Ez a definíció is egyhangúan rámutat arra, hogy a prédikáció meghatározása kapcsán felmerülő kérdésre nem lehet egyetlen definícióval válaszolni. A két definíció együtt képezi a választ arra, hogy mi a viszonya Isten szavának, és az emberi szónak?

Miközben azt is láthatjuk, hogy a homiletika tudományának 20. századi történetében az egyik fajta meghatározást a „dogmatikus”, a másik fajtát az „empirikus” homiletika lovagolta meg.

Barth meghatározása korrekt és józan. Szerinte a prédikáció csak „mutatóujj” lehet. De miközben ezt mégis engedelmesen teszi, közben adatik a csoda. Isten a cselekvő, és az ember arra a kísérletre vállalkozik (egyházra bízott kísérlet), hogy ami (aki) az Írásban van, arra rámutasson, ahhoz odavezessen; bejelentse azt, amit Isten mondani akar. Aztán a prédikáció valóságos eseménye hitben történik. Mindkét mondat mögött a krisztológia döntő mondata áll, Isten és ember egységéről, a Jézus Krisztusban.

Barth mindezt a prédikáció kijelentésszerűsége kapcsán fejtette ki részletesen. Isten kijelentette magát és ki is akarja jelenteni magát: eljött és ismét eljön. A prédikáció egy olyan akció, amely az első és a második advent között megy végbe, és amelynek Isten az alanya és a tárgya.

Honnan indul az igehirdetés:[26] Az Ige testté lett. Isten az elesett embert a tulajdonává tette. Nem állt félre haragosan. Velünk az Isten. Ebből a hitből kiindulva szólal meg a prédikáció, a hegyről lefelé jövet. Nem felfelé menet, valamilyen cél érdekében.

Hová érkezik meg az igehirdetés: Minden megtörtént, ami szükséges volt az ember nyomorúságának megszüntetésére. Mivel élő Istenünk van, velünk az Isten, Jézus Krisztus ugyanaz; – ezért mindez meg is történik. Istentől kiinduló történet: megtörtént, egyszer és mindenkorra megtörtént, ezért megtörténik. Ami nekünk adatott, ismét adatik. Az eljött eljövendő.

A prédikációnak nem szabad Isten valóságának megteremtésére törekednie. A prédikáció feladata Isten országát építeni, azzal, hogy a textus és az Írás által feltárja az ember alapvető szituációját (halálos betegségét), és ezzel őt Isten elé helyezi, és ezzel a cselekvő Istenre bízza.

Gyakorlati megközelítés

Egyre inkább azt vallom, hogy csak az Ige teológiájának korrekt prédikáció-meghatározási keretén belül figyelhetünk az empirikus homiletika felismeréseire.

Ez a terület ugyanis mindig egy lépésre van attól, hogy pont az igehirdetés lényegét adja fel. A szimmetrikus kommunikáció, a hallgató, a szituáció, a közösségteremtés túlhangsúlyozása hordozza ezt a veszélyt.

Az empirikus homiletika túlhangsúlyozása alapvető kérdések tisztázására hív! Ha lemondunk az igehirdetés csodájáról, mi marad az istentiszteletből? Hiszünk-e az igehirdetés csodájában? A szent eszköztelensége ellenére, a feladat komplexitása ellenére (készülés, istentisztelet, lelkész más feladatai, gyülekezeti és egyházi kapcsolatrendszerek kontextusa), a kiszámíthatatlanul pörgő, változó, vaduló és bizonytalanodó világ okán, ahol a keresztyénség már nem a „nyilvános igazság” szintje.[27] Az Ige egyházaiban ezek döntő kérdések.

Ezek után felmerül az a gyakorlati kérdés, hogy mit tehetünk mi az igehirdetésért? Mit tehetünk mi azért a csodáért, hogy Isten Igéjének hirdetése Isten beszéde legyen?

Mindenekelőtt egyet tehetünk, könyörgünk Szentlélekért, gyakoroljuk az epiklézist.[28] Az epiklézis klasszikus meghatározása szerint. Az epiklézis által biztosított egyedül az üzenet megnyílása, mert ekkor elvétetik a szöveg és a közöttünk kifeszített sokféle „lepel” (2Korinthus 3,14), és feltárul a textus igazi mondanivalója. Vagyis állíthatjuk, hogy a Szentlélek a „legszakszerűbb” exegéta. Az epiklézis biztosítja a megértés helyességét, vagyis a helyes írásmagyarázati szempontok érvényesülését, az Írás eredetei szándékának megfelelő mederben tartja az exegetikai és meditációs munkát, biztosítja a krisztocentrikusság, a szöveg eredetei mondanivalójának és speciális üzenetének megerőszakolása nélkül. Az epiklézis klasszikus értelme az, miszerint a Szentlélek nem ad új kijelentést, hanem a Jézus Krisztusban közölt kijelentést hitelesíti, élővé és hatóvá teszi, ezért a Szentlélek a Krisztus-prédikációt áldja meg. Az epiklézis biztosítja a megszólító tolmácsolást is, Isten Igéjének megszólító továbbadását, ideértve a szentlelkes eredményig vezető prédikációs munka minden állomását, a textusválasztást, exegézist, meditációt, felépítést, szemléltetést, kidolgozást, egészen az előadásig; amelyben ugyanaz a Lélek szóljon meg, mint amelyik által leírták a szent szöveget. Az epiklézis azért nélkülözhetetlen, mert kifejezi, hogy nincs hatalmunkban az Ige, így megóvja az igehirdetést minden gőgtől. Ezért az igehirdetés elsőrenden térdmunka, Szentlélekért való könyörgés, amely aztán jó ötletek formájában hallgattatik meg (Rudolf Bohren).[29] Az epiklézis ugyanakkor a prédikáció egyetlen emberi lehetősége (Békési Andor).[30]

Továbbá, mit tehetünk mi azért, hogy Isten Igéjének hirdetése Isten beszéde legyen? Az emberi faktor teológiája is valójában a Szentlélek Isten műve, kegyelmi ajándék. Ennek hangsúlyozása után fogalmazhatjuk meg azt, hogy a prédikációs munkában annyit tehetünk még az igehirdetés csodájáért, hogy szeretjük Isten Igéjét. Ezért komolyan vesszük az alapos készülés szenvedélyes feladatát, felvállaljuk hétről hétre a prédikációs munka gyötrelmeit, amit az alkotáslélektan a preparáció, inkubáció, illumináció, verifikáció négyesében határoz meg, és melyeket minden pszichologizáló erőltetés nélkül átültethetünk a homiletika területére. a készülés fázisait illetően. Az alapos és folyamatos készülés gyötrelmei közepette az igehirdető megtapasztalja, hogy az igehirdetés soha nincs készen, hanem a szószéken, az elhangzás során lesz valóban késszé, miközben a Szentlélek megáldja emberi erőlködésünket.

Ravasz László ezt a csodát így fogalmazta meg, amelyben ott van az emberi faktor, a szituáció, amelyeket körülölel a Szentlélek munkája és primátusa; – miszerint az igehirdető a textus uralkodó gondolatát megragadva, a szituáció egzisztenciális parancsának engedve zengi a hely és idő egyetlen lehetséges énekét.[31]

Mit tehetünk mi azért, hogy Isten Igéjének hirdetése Isten beszéde legyen? Szeretjük Isten Igéjét. Aki pedig szereti Isten Igéjét, az szeretheti Jézus Krisztust, mert Ő előbb szerette az igehirdetőt, és elhívta erre a szolgálatra. Ezért a krisztocentrikus igehirdetés, a krisztusszerűség soha nem lehet kérdés a homiletikában, mint írásmagyarázati alapelv sem (annak helyes alkalmazásával). Témánkat, az igehirdetés csodáját illetően alapvető szempontról van szó.

Ravasz László meghatározásához kapcsolódik a kérdésre adandó válasz másik fele. Mit tehetünk mi azért, hogy Isten Igéjének hirdetése Isten beszéde legyen? Szeretjük az embereket, és ismerjük, komolyan vesszük azt a szituációt, amelyben élnek. Ez egy hatalmas, kimeríthetetlen terület. Azt kell mondanom, hogy itt a helye az empirikus homiletika részigazságainak, amelyeket számos tanulmányomban bemutattam, értékeltem, elemeztem, ezért itt ezekre most nem térek ki részletesen.[32]

*

Összegezve:

Az igehirdetés a Szentlélek belső bizonyságtételének munkája,[33] nem az ember semmibevételével, de a Szentlélektől való abszolút függésben.

A Szentírásban benne lévő Ige a Szentlélek által igénybe vett igehirdetés (verbum praedicatum) során bomlik ki (II. Helvét Hitvallás 1-2.fejezetek), és gyülekezetet hoz létre, oltalmaz és megőriz (Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet).

Miközben[34] a gyülekezetben hallgatott igehirdetés által közli Isten az Ő Szentlelkét és Igéjét (Kálvin).[35]

Ezért a Lélek megoltása (1Thesszalonika 5,19), ha elvonjuk magunkat az Ige bármelyik fajtájától.[36]

Preadicatio verbi Dei est verbum Dei.

Balatonalmádi, 2017. január 31.

Steinbach József

Irodalomjegyzék

• A II. Helvét Hitvallás, Kálvin János Kiadó, Budapest, 2013.
• BARTH, Karl: Homiletik, Wesen und Vorbereitung der Predigt, Zürich, 1966.
• BÉKÉSI, Andor: Kálvin, a Szentlélek teológusa, in.: Evangéliumi kálvinizmus, Kálvin Kiadó, Budapest, 2009.
• BOHREN, Rudolf: Predigtlehre, München, 1971.
• BONHOEFFER, Dietrich: Homiletika, „Szólj!” – Homiletika tankönyvek 2., Pápa, 2016.
• BOROSS, Géza: Homiletika, „Szólj!” Homiletikai tankönyvek 1., Pápa, 2015., 190. p.
• CRADDOCK, Fred B.: Preaching, Nashville, 1985.
• KÁLVIN, János: Institutio, A keresztyén vallás rendszere II., Kálvin János Kiadó, Budapest, 2014.
• LÄMMERMANN, Godwin: Zeitgenössisch predigen, Homiletische Analysen mit Predigtbeispielen, Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart, 1999.
• LOWRY, Eugene L.: The Homiletical Plot, The Sermon as Narrative Art Form, Foreword by Fred B. Craddock, Westminster John Knox Press, 2001.
• NEWBIGIN, Lesslie: Evangélium a pluralista társadalomban, Harmat Kiadó, Budapest, 2006.
• RAVASZ, László: A gyülekezeti igehirdetés elmélete, Homiletika, Pápa, 1915.,
• STEINBACH, József: A német homiletika a 20. század végén, in.: Steinbach József: „Istenből szólunk”, Homiletikai tanulmányok, Pápa, 2016.
• THURNEYSEN, Eduard: Az Ige szolgálata, Sopron, 1942.
• TÖRÖK, István: Dogmatika, Amszterdam, 1985.

[1] Az előadás elhangzott a KRE-HTK konferenciáján a II. Helvét Hitvallás hazai elfogadásának 450. éves jubileumára készülve, 2016. október 12-én.

[2] BARTH, Karl: Homiletik, Wesen und Vorbereitung der Predigt, Zürich, 1966., 32-40. p.

[3] THURNEYSEN, Eduard: Az Ige szolgálata, Sopron, 1942.

[4] BONHOEFFER, Dietrich: Homiletika, „Szólj!” – Homiletika tankönyvek 2., Pápa, 2016.

[5] TÖRÖK, István: Dogmatika, Amszterdam, 1985., 90-102. p.

[6] LÄMMERMANN, Godwin: Zeitgenössisch predigen, Homiletische Analysen mit Predigtbeispielen, Verlag W. Kohlhammer, Stuttgart, 1999.

[7] STEINBACH, József: A német homiletika a 20. század végén, in.: Steinbach József: „Istenből szólunk”, Homiletikai tanulmányok, Pápa, 2016., 173-200. p.

[8] CRADDOCK, Fred B.: Preaching, Nashville, 1985. – LOWRY, Eugene L.: The Homiletical Plot, The Sermon as Narrative Art Form, Foreword by Fred B. Craddock, Westminster John Knox Press, 2001.

[9] A II. Helvét Hitvallás, Kálvin János Kiadó, Budapest, 2013., 1-2. fejezeteinek kivonata, 118-121. p.

[10] „Hisszük és valljuk, hogy a szent próféták és apostolok kanonikus írásai, mind az Ó, mind az Újszövetségben, Isten igaz Igéje.”

[11] „… tanításra, feddésre, megjobbításra, igazságban való nevelésre. A Szentírás minden kegyességre teljesen megtanít. Innen kell meríteni, bölcsességet, kegyességet, reformációt, kormányzást, istenes életet, tantételek igazolását és cáfolatát, intelmeket. A Szentírásban, Krisztus egyetemes egyháza, a legteljesebb mértékben kifejtve találja mindazt, ami az üdvözítő hitre, másrészt az Istennek tetsző életre vonatkozik.”

[12] A belső megvilágosodás nem teszi feleslegessé a külső igehirdetést. Istennek hatalmában áll a külső igehirdetés nélkül megvilágosítani egyeseket; – akiket, és amikor akar. Ez a kivétel azonban csak erősíti a szabályt.

[13] Az a hiteles magyarázat, amely magából az Írásból lett véve, az Írás nyelvének szelleme szerint, annak a kornak körülménye szerint, több hely egybevetésével.

[14] TÖRÖK, István: Dogmatika, Amszterdam, 1985., 90-102. p.

[15] A beszéd szellemi aktus, de testi szervek a hordozói. – A prédikált Ige a prédikáló ember nélkül nem létezik. – A Biblia Igéje is testes könyvhöz, a könyv betűjéhez kapcsolódik. – A kijelentés is testben történt. – Isten beszéde mégis minden más beszédtől különbözik. Nem részigazság, hanem az egyetlen igazság. – Személyes jellegű, mert beszélni csak élő személy tud. – Isten szava teremtőnk: az Ige onnan jön, ahol a halálnak nincs hatalma. – Isten szava kiengesztelőnk: eredeti, vele való viszonyunk helyreállítója. – Isten szava „megváltónk”: teljességre viszi, amit a teremtésben elkezdett.

[16] Minél szebben beszél valaki, annál inkább elüt egymástól igazság és valóság.

[17] Az egyidejűség fokozatai: – Közvetlenül Jézus Krisztusban. – Közvetetten a próféták és az apostolok által – Még közvetettebben (kétszeresen közvetetten) rajtunk keresztül. – Maguk az apostolok is csak szószerinti értelemben egyidejűek Jézus Krisztussal, de nem magától értetődően, nem teológiai értelemben. Péter hitvallása után mondja Jézus: „Nem test és vér jelentette ezt ki neked, hanem az én mennyei Atyám” (Máté 16,17). Pilátus is egyidejű volt Jézussal, mégsem élte meg ezt a tényleges egyidejűséget.

[18] Ennek bizonysága, hogy a lehetetlennek tűnő lehetségessé lett: Pál igehirdetése előtt megnyílt a pogány világ.

[19] Ez az isteni döntés az én emberi döntésemben megy végbe. Ez a döntés ugyanakkor felelősen az enyém. Csak az Igével kapcsolatosan lehetséges választás, mert csak az Igére lehet hitben, vagy hitetlenségben dönteni.

[20] Az egyház intézmény, a prédikáció beszéd, a Biblia egy könyv, a teológia filozófia.

[21] … mert a világi burok a maga töredékességében, önmagában nem alkalmas annak tökéletes megjelenítésére. A Biblia Isten kijelentése, annak ellenére, hogy emberkéz írta történeti dokumentum. A prédikáció Isten Igéje annak ellenére, hogy emberi beszéd.

[22] A misztika abban különbözik a hittől, hogy nem akar tudni erről a mozgásról, hanem leplezetlenül, szakadatlanul élvezni akarja az Istent, prédikáció, Biblia „leple” nélkül.

[23] A hitbizonyosság forrása az Úr, aki Lelke által kelti bennünk az ötpontos bizonyosságot (szövetségi hűség, Krisztus áldozatának elégséges volta, Krisztus közbenjárása, királyi hatalma, örök szeretete és kiválasztó kegyelme). Ennek bizonyosságában a keresés és a zörgetés nem hiábavaló. A Szentlélek a kegyelem kapuját újra és újra megnyitja.

[24] BARTH, Karl: Homiletik, Wesen und Vorbereitung der Predigt, Zürich, 1966., 32-40. p.

[25] Szabad beszéd: a beszélő beszéde, nem olvasás, nem exegézis, nem tudományos előadás, hanem általa meghallott, tulajdon szava, amit igénybe vehet a Szentlélek.

[26] Isten kijelentette magát, az Ige testté lett, Isten az emberi természetet magára vette Krisztusban. Isten az elesett embert a tulajdonává tette. Az ember elesésével szemben Isten nem állt félre haragosan. Az elveszett embert Isten hazahívja. Velünk az Isten. Hinni azt jelenti, hogy az emberrel ez történik, hogy Isten velünk Jézus Krisztusban megbékélt. Ha ebből a hitből kiindulva szól a prédikáció, Krisztusból kiindulva, a hegyről lefelé jövet, akkor eljut az emberekhez. A prédikációnak mindig a hegyről lefelé jövet kell megszólalni, és nem felfelé menet, valamilyen cél érdekében.

[27] NEWBIGIN, Lesslie: Evangélium a pluralista társadalomban, Harmat Kiadó, Budapest, 2006., 260-272. p.

[28] BOROSS, Géza: Homiletika, „Szólj!” Homiletikai tankönyvek 1., Pápa, 2015., 190. p.

[29] BOHREN, Rudolf: Predigtlehre, München, 1971., 17-27. p.

[30] BÉKÉSI, Andor: Kálvin, a Szentlélek teológusa, in.: Evangéliumi kálvinizmus, Kálvin Kiadó, Budapest, 2009. 14-50. p.

[31] RAVASZ, László: A gyülekezeti igehirdetés elmélete, Homiletika, Pápa, 1915., 477-486. p.

[32] STEINBACH, József: A német homiletika a 20. század végén, in.: Steinbach József: „Istenből szólunk”, Homiletikai tanulmányok, Pápa, 2016., 173-200. p.

[33] Szentlélek belső bizonyságtétele (Testimonium internum Spiritus Sancti) meggyőz:

– A Szentlélek belső bizonyságtétele meggyőz az Ige igazságáról. A Szentlélek igaznak pecsételi meg a „kívülről” hallott Ige igazságát. Enélkül senki szívében nem talál hitelt az Ige. Egyedül Isten az illetékes tanúja önmagának.

– A Szentlélek belső bizonyságtétele meggyőz a teljes Írás hitelességéről.

– A Szentlélek belső bizonyságtétele meggyőz az igehirdető elhívásáról, alkalmasságáról, valamint megbátorítja az igehirdetőt a tanúságra. A Szentlélek meggyőzi az igehirdetőt arról, hogy ő Isten választott edénye erre a szolgálatra (Jeremiás 1,3; Lukács 1,15; Cselekedetek 9,15; Galata 1,15), elhivatása után pedig szent kényszert és bátorságot tapasztal erre a szolgálatra (Cselekedetek 2,14).

– A Szentlélek belső bizonyságtétele bekapcsol az Ige eseményébe, az aktuális kijelentésbe, és Isten mélységeinek megismerésébe (Efezus 3.18-19). Ezáltal kiderül, hogy ma sem mond mást Isten, mint akkor, ezért a „régi Írásokban” az Ő mai akaratát, szeretetét, kegyelmét kapjuk.

– A Szentlélek belső bizonyságtétele az Ige Lélektől szabályozott útjának tudomásul vétele, miszerint a Szentlélektől függ, hol, mikor, hogyan szólalhat meg az Ige.

[34] Miközben hirdetik és hallgatják az Igét, közben adatik a Szentlélek (Cselekedetek 10,44; Galata 3,2).

[35] KÁLVIN, János: Institutio, A keresztyén vallás rendszere II., Kálvin János Kiadó, Budapest, 2014., 151-194. p.

[36] Rudolf Bohren pneumatológiájának homiletikai jelentősége: „Sine Spiritus sancti illuminatione, verbo nihil agitur,” vagyis „A Szentlélek által való megvilágosítás nélkül az Ige hatástalan”.