Igehirdetés 2016.02.07. – A hegyen és a völgyben – Máté 17,1-21

A hegyen és a völgyben

„¹Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. ²És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a fény. ³És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. ⁴Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk. Ha akarod, készítek itt három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” ⁵Még beszélt, amikor íme, fényes felhő árnyékolta be őket, és hang hallatszott a felhőből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” ⁶Amikor a tanítványok ezt hallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. ⁷Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: „Keljetek fel, és ne féljetek!”⁸Amikor föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. ⁹Miközben jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: „Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül.” ¹⁰Erre megkérdezték tőle tanítványai: „Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie?” ¹¹Ő így válaszolt: „Illés valóban eljön, és helyreállít mindent.¹²Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is.” ¹³Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik. ¹⁴Amikor a sokasághoz értek, odament hozzá egy ember, térdre borult előtte, ¹⁵és ezt mondta: „Uram, könyörülj a fiamon, mert holdkóros, és nagyon szenved, mert gyakran esik a tűzbe, gyakran a vízbe is. ¹⁶Elhoztam őt tanítványaidhoz, de nem tudták meggyógyítani.” ¹⁷Jézus erre így válaszolt: „Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt ide!” ¹⁸Ekkor Jézus rákiáltott, és kiment abból az ördög, a gyermek pedig meggyógyult még abban az órában.¹⁹Akkor a tanítványok külön odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” ²⁰Ő így válaszolt: „Kishitűségetek miatt. Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen. ( ²¹Ez a fajta pedig nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre.)”

(Máté 17,1-21)

Nem könnyű a mai igeszakasz üzenete. Készülés közben sokat imádkoztam, hogy érthetően, világosan át tudjam adni azt, amit az Isten ránk bízott.

Egy ellentétre épül az üzenet. Ezért olvastam hosszabban Máté evangéliuma 17. fejezetét, mert együtt kell látni mindazt, ami a hegyen történt, és ugyanakkor szembesülni azzal, ami a völgyben folyik.

1.

MI TÖRTÉNIK A MEGDICSŐÜLÉS HEGYÉN, ahová Jézus felviszi három tanítványát?

Először is ott a hegyen a tanítványok számára megnyílt a mennyei világ. Ezek ott hárman, Péter, Jakab és János, Jézus mellett megtapasztalták a mennyei világ konkrét valóságát, ami körülöleli a földi élet valóságát. Ez a mennyei világ annyira konkrét, hogy lakói vannak, akik közül az Ige példaként a legismertebbeket említi, Mózest és Illést, de itt ők csak példái annak, hogy az örök élet ennyire konkrét. Felismerték Mózest és Illést, beszélgetni lehetett velük. Éppen ezt a tényt rögzíti úgy hitvallásunk, hogy hisszük a test feltámadását, hiszen a mennyei világ valóságában nagy ajándék a viszontlátás öröme: megmaradunk, találkozunk, egymásra ismerünk az Isten örökkévaló, megváltó szeretete által (3).

Ott a hegyen a tanítványok előtt megnyílt a menny, és leplezetlenül feltárult előttük Jézus Krisztus személyének titka. Az Atya tömör igehirdetése egyértelművé teszi azt, hogy kicsoda a názáreti Jézus: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok” (5). Tehát itt a hegyen egyértelművé lesz, hogy Ő a megváltó, Jézus a Krisztus, életünknek egyéni és közösségi értelemben megváltója van. Az első hitvallások ihletetten hirdették: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.

Miközben megnyílt a menny, és feltárult Jézus Krisztus személyének titka, nemcsak Jézus Krisztus arca, alakja és személye változott el (2), hanem a tanítványoké is (5). A tanítványok ebben az elváltozásban átélték azt, hogy Jézus Krisztus közelében, Őbenne nemcsak így-úgy megváltozunk, hanem elváltozunk, megtisztulunk, „széppé” leszünk. Odaát mindez hiánytalanul érvényesül majd rajtunk, de már itt ebben a világban elkezdődik ez a folyamat, a Krisztusban. Ez az elváltozás azt jelenti, hogy olyanokká leszünk, amilyeneknek Isten eredetileg elgondolt bennünket: istenképű emberekké leszünk. Ismét hadd használjam ezt a kifejezést a közérthetőség kedvéért, hogy széppé leszünk a szó igei értelmében. Aki Krisztusban van, az szép. Ez minden keresztyén esztétika forrása, minden szépség mércéje.

Ott a hegyen a tanítványok átélik az igazi „csúcsélményt”, amit itt az emberek mindenféle pótcselekvéssel időlegesen vagy hiába keresnek, sokszor halálos csapdák között settenkedve. A tanítványok ugyanis azt élik át, amit emberi szavakkal nem lehet kifejezni, amit az Ige két betűvel érzékeltet: jó. Hangsúlyozzák ezt az élményüket, hiszen azt mondják, hogy jó nekünk itt, nem akarunk visszamenni a völgybe, itt maradunk: „Uram, jó nekünk itt lennünk” (4). Amit Isten ad, a Jézus Krisztusban, az maradéktalanul jó. Erről többet nem lehet mondani. Pál apostol ugyanezt ismétli el: „…ez sokkal jobb mindennél” (Filippi 1,23).

Ez történt a hegyen, mindezeket megtapasztalták a tanítványok Jézus Krisztus közelében: megnyílt számukra a mennyei világ valósága, feltárult előttük Jézus Krisztus személyének titka, miközben ők is elváltoztak, és átélték a maradéktalanul jót.

2.

De a tanítványok nem maradhattak a hegyen, vissza kellett menni a völgybe, a többiekhez. A „hegy” után MIT ÉLTEK ÁT A VÖLGYBEN?

A hegyen átélték a maradéktalan jót, itt pedig minden átmenet nélkül szembesülnek a tömény rosszal, valahogy úgy, ahogy az ember élete mélypontjain átéli azt, ami nagyon nem jó, és ami pusztulással, halállal, kárhozattal fenyeget.

Ahogy leérnek a völgybe, egy kétségbeesett apa borul térdre Jézus előtt, és segítséget kér, mert fia nagyon beteg. Nem kell magyarázni, hogy mit jelent az, ha egy családban valaki beteg; főleg, ha a gyermekünk beteg. Az apa teljes kétségbeesése már nem is leplezhető (14).

Ugyanakkor a kétségbeesett apa mellett ott látjuk magát a beteg fiút. Többnyire így fordítják a betegségét, hogy „holdkóros” volt, mai szóhasználattal élve úgy gondoljuk, hogy epilepsziás rohamok gyötörték ezt a fiút, gyakran rándult görcsbe a teste, nem volt ura önmagának, összevissza zúzta magát, miközben veszélyes volt önmagára és környezetére nézve is. Nem is a betegség mibenléte a lényeges itt, hanem az, ahogy Máté evangélista summázza magát a betegséget: súlyosan szenvedett (15).

A kétségbeesett apa és a beteg fiú mellett ott látjuk a tehetetlen segítőket. Nyilván az apa már próbálkozott a korabeli orvosokkal, de hiába. Ekkor fordulna Jézushoz, aki éppen a hegyen van, és csak kilenc tanítványát találja a völgyben, ezért hozzájuk fordul, de a tanítványok sem tudtak segíteni, nem tudták meggyógyítani a fiút (16). A tehetetlen orvosok, a tehetetlen tanítványok; a tehetetlen világ és a tehetetlen egyház; a tehetetlen ember, hiszen az igazán nagy problémák előtt ma is tehetetlenül állunk, és valójában nincs ennél rettenetesebb. Olyannyira rettenetes ez a tehetetlenség, inkább elütjük valamivel, nem nézünk azokra, akik bajban vannak, nem beszélünk a nagy problémákról és kérdésekről.

Innen már csak egy lépés, hogy a völgyben tapasztaltakat bátran általánosítsam: kimondhatjuk, hogy itt a völgyben a bűn, a betegség, a halál az úr. Nincs mit szépíteni, bár folyamatosan szépítgetjük. Azt, hogy mi a betegség, és mi a halál, legalább „testi” értelemben tudjuk, illetve értjük ezeket a kifejezéseket. De a bűnt hadd magyarázzam el érthetőbben. A bűn azt jelenti, hogy itt a völgyben minden tönkremegy az ember kezei között, a világban és az egyházban egyaránt. A legjobb indulatú kezdeményezést is bedarálja az emberi önzés.

Németh László a bűnt „világpiszoknak”, „világszemétnek” nevezte az „Iszony” című regényében.

Érzékeljük ezt a fájó ellentétet, kontrasztot? A tanítványok a hegyen megtapasztalják a maradék jót, és a völgyben, szinte minden átmenet nélkül, elsodró erővel támad rájuk az iszonytató rossz áradata, amivel tele van ez a világ.

3.

A fő kérdéshez érkeztünk: VAN MEGOLDÁS, MI A MEGOLDÁS? Zsigerből mondanánk a megszokott, sablonos válaszokat.

Egyrészt az a megoldás, hogy tenni kell a dolgunkat, jól kell tenni, minél profibban tenni, minél többet tenni. Ez a cselekvésmánia a mai világ válasza a megoldásra, mert gyarló módon azt eleve feltételezi, hogy aki profin cselekszik, cselekszik, cselekszik, az jót is tesz egyben, és ezzel a világ jobbításán fáradozik. Az egyházban is tombol ez a szemlélet. A „működő” gyülekezeteket arról akarják felismerni, hogy belefulladnak az alkalmak sokaságába. Persze tenni kell a dolgunkat, így van, ez a megoldás egyik eleme lehetne.

Másrészt, a fenti megoldási javaslathoz a hívő ember hozzáteszi, hogy nemcsak cselekedni, hanem hinni és imádkozni is kell. Esetleg a sorrend itt megfordul: imádkozzál és dolgozzál. Ez így van. Ki merné megcáfolni az „orando et laborando” elvét. Mintha Jézus Krisztus is ugyanezt mondaná a mai igeszakaszban, hiszen hangsúlyozza, hogy a fiú betegsége nem távozik el, csak imádságra és böjtölésre (21), valamint a tanítványok legnagyobb nyomorúsága, hogy hitetlenek (17), és nem hittel teszik a dolgukat, ettől tehetetlenek (19-20).

Tényleg ezt mondja Jézus? Jól értjük a szavait, figyelembe vesszük ennek a történetnek minden elemét?

Mert ki kell mondani, hogy ha imádkozunk és dolgozunk, akkor is többnyire azt tapasztaljuk, hogy mégsem „működnek” a dolgok, hanem marad minden a régiben, és legfeljebb áltatjuk magunkat, és úgy teszünk, mintha működnének. Nem önáltatás az, amiben ringatjuk magunkat? Imádkozzál és dolgozzál, és majd minden megoldódik, de nem változik semmi.

Olyan ez, mint a parókián hónapok óta az internetrendszerünk, amely valójában nem funkcionál, vagy nagyon akadozva, s mivel ma már egész világ a képernyők és a billentyűk előtt ül, még a mélyszegény rétegek között is, és a munkánk nyolcvan százalékát is a billentyűket püfölve végezzük, ezért egy akadozó internet odáig vezet, hogy nem tudok dolgozni. Szóltunk a szolgáltatónak, aki a „távgyógyítás” többszöri kísérlete után végre kijött, megnézte, és azt mondta, az ő részük működik a rendszerben. Ekkor szóltunk a rendszergazdának, majd szóltunk a hálózat kiépítőjének, majd bevizsgáltattuk a számítógépeket; miután mindegyik terület felelőse azt mondta, hogy működik, rendben van. De nekünk, azóta sincs internetünk: mindenki mondja, hogy működik; – de nem működik, nem tudok dolgozni.

Egy még keményebb példa ugyanerre: tanúja voltam annak, amikor egy kisfiú hatalmasat esett, és a kövezeten szétroncsolta az orrát, ömlött belőle a vér; amire az anyuka úgy reagált, hogy rákiabált a kisfiúra, mondjad, ötször, tízszer, „nem fáj, nem fáj, nem fáj”. A kisfiú ordítva, vérző orral mondta, hogy „nem fáj, nem fáj, nem fáj”; – de fáj.

Ugye értjük ennek az önáltatásnak a lényegét, teológiai értelemben, hiszen arról van szó, amikor az imádság és az ebből fakadó tevékenység is emberi produktummá, módszerré lesz az egyházban. Ez a válaszunk mindenre: imádkozzál és dolgozzál, és majd működik az életed; és közben mégsem működik.

Mi a megoldás? – kérdezem ismét?

Vegyük észre ebben a történetben azt a jelenetet, amikor a beteg fiú apja térdre borul Jézus Krisztus előtt, és csak annyit mond, hogy könyörülj, Uram (14). Nem véletlenül olvastam fel ezt az igeverset kétszer is.

Minden ezzel kezdődik, ezzel a leborulással, amely a minket megelőző Isten szeretetére mutat, aki nélkül hiábavalóvá lesz minden emberi erőlködés.

Persze imádkozzunk és dolgozzunk, de ezek csak akkor áldottak, ha előtte megtörtént az, amivel a beteg fiú édesapja kezdi a kérését: leborul, és annyit mond, Uram, könyörülj.

Ez a leborulás az igazi csoda. Minden más csoda csak átmeneti, minden gyógyulás időleges, és a hegyeket sem kell elmozdítanunk a helyükről, mert jó helyre teremtette azokat az Isten (20).

Az igazi csoda azért ez a leborulás, mert ezzel Isten kezébe helyezem egész életemet, a szeretteim életét, Isten népének szolgálatát, az egész világ sorsát.

Ezzel a leborulással megvalljuk, hogy mindennek az Úr a kezdete, minden kegyelem.

Csak a könyörgő leborulás után van értelme az imádságnak és a cselekvésnek.

Aztán Isten kezében történhetnek csodák, gyógyulások, imameghallgatások, áldott cselekvések; de ha mindezek nem történnek, és a völgyben már-már elsodor bennünket az áradat, akkor is tudjuk, hogy az egyetlen csoda már a miénk: Jézus Krisztus meghalt és feltámadott.

Aki leborul, azt felemeli az Úr, életét kézbe veszi, s aki az Ő kezében van, az nem veszhet el.

Mélységesen szomorú vagyok, mert éppen ez a leborulás hiányzik, látványosan hívő életekből ugyanúgy, mint a keresztyénség evilági szolgálatából. Imádkozunk és dolgozunk, de nem borultunk le, nem mondtuk el kétségbeesve, Urunk, könyörülj rajtunk. Egyszerűen csak erőlködünk, Krisztust emlegetve, és mégis Őnélküle.

*

Amikor a tanítványok lejöttek a megdicsőülés hegyéről, egy ideig csak Jézust látták egyedül (8).

Boruljunk le, könyörgő szívvel, s mindent csak Őtőle várva, minden görcstől megszabadulva, imádkozzunk és dolgozzunk.

Istentisztelet, Balatonalmádi, 2016. február 7.