Böjti utazás

Igetanulmány az 1Péter 1,18–21 alapján

Lekció: 1Péter 1,13–25

Okuli / Böjt 3. vasárnapja, 2018. március 4.

általános ismeretek Péter első leveléről[1]

Ez a levél a reménység levele. Bátorítást akar adni azoknak a keresztyéneknek, akik pogány környezetükben élve próbatételeknek vannak kitéve. A levél tisztázza, hogy a keresztyének alaphelyzete az, hogy ők jövevények ebben a világban, akik már útra keltek, úton vannak, a cél már biztos számukra a Jézus Krisztusban, de igazi hazájuk a mennyben van.

Éppen ez a reménység és bizonyosság ad erőt a Jézus Krisztus követőinek ahhoz, hogy egyrészt beleilleszkednek a világ rendjébe, tiszteletet adnak mindenkinek, miközben krisztusi életükkel formálják Isten örökkévaló rendje szerint a világot. A tanítás, a levél törzse egy úgynevezett keresztelési beszéd, amely az újonnan megkeresztelteket arra oktatja, hogy mint új emberek hogyan járjanak a világban, különösképpen azokra a próbákra tekintettel, amelyek várhatnak rájuk. A levél első része mégcsak lehetséges szenvedésekről beszél, a második rész pedig a ténylegesen bekövetkezett szenvedések kapcsán már nem tanít, hanem vigasztal.

Ez a bizonyosság erőt ad ahhoz is, hogy Jézus Krisztus követői nem engedik megfélemlíteni magukat, mert üdvösségük bizonyosságából istenfélelem, valamint Isten akaratának való engedelmesség következik.

Krisztus követői a szenvedéseket is ezzel a bizonyossággal hordozzák, miközben hitelesen élnek és ezáltal eleve missziói lelkülettel vannak jelen pogány környezetükben, miközben semmiféle tetten érhető kritikára nem adnak okot. Ha azonban mégis szenvedniük kell az igazságért, akkor azt készek elhordozni a Jézus Krisztus ereje által, hiszen ennek a szenvedésnek van határa és vége.

A levél háttere már a római birodalomban általánossá váló keresztyénüldözésekre utal (5,9), azért több írásmagyarázó a levél keletkezését a Néró alatt kegyetlenné vált, majd Domitianus császár alatt folytatott keresztyénüldözés utáni időre teszi (Kr.u. 64–96). A kezdődő, majd kibontakozó keresztyénüldözések ellenére a levél írója továbbra is engedelmességet kíván az államhatalom iránt, amit még mindig a jogvédelem hivatott őrének tart. A keresztyénüldözések először a pogányok rosszindulató és rendszeres rágalomhadjáratával kezdődtek, amelyben az úrvacsorát vérengzésnek, a testvéri csókot szexuális jellegűnek tekintették.

A levél formáját tekintve azt mondhatjuk, hogy az író és a címzett között konkrét, személyes kapcsolat nem fedezhető fel, ezért a levélforma csak műfaji keret, amivel a tényleges keresztyén tanítás, igehirdetés, némely magyarázók szerint, keresztelési beszéd elhangzik.

A levél címzettjei a mai Kis–Ázsia keresztyénei, nagyrészt pogány keresztyének, akiket összefoglalóan jövevényeknek és idegeneknek nevez a levél írója, akik e földi világban útban vannak igazi hazájuk felé.

A levél teológiai jellege Jézus Krisztus váltságművét helyezi előtérbe, amelyet Ő halálával és feltámadásával szerzett, kihangsúlyozva a Jézus Krisztusban nyert új életet, amely kegyelem és hit által lehet Isten népéé. A szerző ugyan Péter apostol tekintélyével lép fel, valójában sokkal közelebb áll Pál teológiájához, esetleg Pál egyik tanítványa lehet a szerző. Valószínűleg, Péter apostol intenciói szerint, Pál egykori útitársa, Szilvánusz (Silas) fogalmazta meg a levelet, amire utalás is történik a levélben (5,12), innen vezethető le a levél páli hatása.[2]

A textus szövegének két fordítása

A Revideált Újfordítású Biblia (RÚF)

(18) …tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből,

(19) hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.

(20) Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek,

(21) akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.

A Károli fordítás:

(18) Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből;

(19) Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén:

(20) Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek,

(21) Akik ő általa hisztek Istenben, a ki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben. 

A textus Exegetikai kifejtése[3]

18. vers:

A 18. vers és a további versek teológiailag megindokolják a 17. vers felszólítását és a levélben olvasható további intelmeket. Ez az indoklás nem Isten ítéletére utal, hanem Isten kegyelmének páratlanságára, amely Isten népét, gyülekezetét szent, Istennek tetsző életre indítja. A keresztyének a megszentelődés útját járják, mert Jézus Krisztus vére megváltotta és megtisztította őket.

Péter első levelének sajátos vonása, hogy az új életben járás alapjaként a megváltás tényét emeli ki (szótériológiai érvekkel támasztja alá).

A „lütroó” kifejezés („elütróthéte”) a megváltás eseményének szakkifejezése itt, amely egyaránt utal a rabszolgák kiváltására, az Egyiptomból való szabadításra, illetve az ószövetségi áldozatok kultusztörténeti háttere kapcsán például az engesztelő áldozatok után megtapasztalt megtisztulásra, szabadulásra. Ez a kifejezés az ókori ember számára nagyon szemléletes, beszédes kifejezés volt, hiszen első renden az úgynevezett szakrális kiváltást, megváltást fejezte ki, amely az ókorban elég gyakori volt. A váltságdíj összegét a szolga, vagy hozzátartozói letették a templom kincsei közé. A rabszolga ezzel az eljárással az „istenség” tulajdona lett és így szabaddá lett. Az történik itt is, hogy egy akkoriban ismert szemléletes, pogány és gyakran használt fogalom és kép a Jézus Krisztusban ajándékozott megváltás kifejezésévé lett.

Pál apostol leveleinek egyik fő motívumát olvassuk itt (Róma 3,24–25; 1Korinthus 11,25), miszerint Jézus nem aranyon, vagy ezüstön, hanem az Ő vére által szerzett megváltást számunkra: „apolütrószisz”.

Jézus Krisztus a kis–ázsiai keresztyéneket az atyáiktól örökölt („patroparadotosz”) pogány életmódjukból szabadította meg. Ez a kifejezés az Újszövetségben csak itt fordul elő, az őskeresztyén irodalomban azonban gyakori. Az apák a fiaiknak átadják szokásaikat, életmódjukat, kultikus, vallásos életüket. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezen a területen nemzedékről nemzedékre hogyan alakulnak a dolgok, mit adunk át a következő generációnak.

Az apostol ezt a további életformát hiábavalónak („mataiosz”) tartja. Ez a hiábavaló életmód a bűn és a halál fogsága, amiből minden egyéb hiábavalóság következik vallásban, vallásnélküliségben és az élet minden területén egyaránt. Innen is igazolható, hogy a levél olvasói többnyire a pogányok közül kerültek ki. A görög jelző, amit hiábavalónak fordítunk, nemcsak a pogány, könnyed, kicsapongó életformára vonatkozik, hanem ezzel együtt a vallási életben megmutatkozó összevisszaságra, bálványimádásra. A bálványok, amelyek átveszik az ember életének irányítását, nem létező, vagy múlandó dolgok (arany, ezüst, érc, kő, fa…), amelyek az ember életének nem adnak valóságos, örök célt és értelmet, ezért tiszteletük semmit nem ér.

A megtérés nem más, mint az evangéliumot hallva, ezekből a hiábavaló dolgokból megtérünk az élő Istenhez, és megszabadulunk a bűn és halál fogságából Jézus Krisztus által (Cselekedetek 14,15).

19. vers:

Az igevers és az egész levél Jézus Krisztus halálának üdvösségszerző jellegét Pál apostolhoz hasonlóan az ószövetségi áldozatok képi világával jeleníti meg. Ahogy az Ószövetségben az áldozat állat vére egy időre, így itt Jézus Krisztus drága vére („aima”) örökre szabadulást szerzett népének.

A hibátlan és szeplőtelen bárány Jézus Krisztus, aki által Isten tökéletes engesztelést szerzett népének.

Jézus Krisztus, mint áldozati bárány, mint engesztelő áldozat, a próféták jövendöléseiben, az evangéliumokban és Pál leveleiben egyaránt szerepel (Ézsaiás 53; János 1,29; 1Korinthus 5–7).

Az áldozati bárány jelzői, az „aszpilosz” és az „amómosz” annak páratlan értékét fejezik ki. Az „amómosz” hibátlant, folt nélkül valót jelent, míg az „aszpilosz” erkölcsi értelemben jelent tisztaságot. A két kifejezés együtt a legértékesebb váltságdíjat jelöli, aminél már nincs értékesebb és amivel Isten fizette ki egyszer s mindenkorra az ember adósságát.

Maga a váltság képe és az ige kapcsolódó kifejezések pogány és zsidó környezetben egyaránt sokatmondó fogalmak voltak.

20. vers:

Jézus Krisztust a világ teremtése előtt kiválasztotta az Isten, aki az idők végén jelent meg értünk („proegnószmenou”). Isten elhatározása, terve már a világ alapjának megvetése előtt készen volt. Vagyis az utolsó idők eseményei Isten tervében már a kezdet előtt készen voltak. Ami az időben megjelenik, azt Isten már mindeneknek előtte elhatározta az üdvösség szempontjából (Ézsaiás 37,26; Efezus 1,4; Kolossé 1,15).

Mindez Isten örök végzése alapján történik.

Ebből következik, hogy a Jézus Krisztus által szerzett szabadítás visszavonhatatlan, mert Isten előzetes végzése szerint ment végbe.

Az írónak az volt a szándéka, hogy Jézus Krisztus megváltó halálát az üdvtörténet központi eseményeként mutassa be.

Jézus golgotai halála és feltámadása az idők végén történt („ep eszkhatu tón kronón”).

Jézus Krisztus megjelenésével („faneróthentosz”) elkezdődött Isten szeretetének uralma a világban. Vagyis egy uralomváltás történt a világban.

A golgotai áldozat nemcsak egy múltbeli esemény, hanem Isten ma is érvényes cselekvése, amely a mi javunkra, miérettünk ment végbe. Ezt hangsúlyozza a tiérettetek („di hümasz”) kifejezés. Ami egykor történt Jézus Krisztusban az minket is, itt és most is személyesen érint.

21. vers:

Az egyetlen élő Istenbe vetett hit a feltámasztott Jézus Krisztus által lehetséges, akit Isten feltámasztott a halálból, majd dicsőséges jobbjára emelt.

Ez a keresztyén hit tökéletes definíciója. Ebből a hitből pedig mindenkori reménység következik.

Az üdvtervét véghezvivő Istenbe vetették hitüket azok, akik előzőleg bálványoknak szolgáltak. Az ősgyülekezetben gyakran emlegették ezt a tényt, ami a gyülekezet hitének alapja. Abban az Istenben hisznek, aki elküldte Jézus Krisztust, feltámasztotta Őt a halálból és dicsőséget adott Őneki.

A krisztológia és azon belül a szótériológia fontossága itt világosan megjelenik, hangsúlyozva, hogy Isten tökéletes kijelentése Jézus Krisztus, aki ezt azzal bizonyította, hogy Fiát feltámasztotta a halálból. Ez azt is jelenti, hogy a keresztről szóló beszéd, csak a feltámadás örömhírének meghirdetésével együtt érvényes.

A 21. vers második felének fordítása egészen pontosan így hangzik: „…úgy, hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben.” A reménység a hitből sarjad ki, abba az Istenbe vetett hitből, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból.

Viszont amelyik hit nem lesz gyümölcsöző reménységgé, az nem élő hit és nem képes keresztyénként megállni a világban és nem képes szolgálatát betölteni.

A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása[4]

Textusunk a kontextussal együtt érhető meg igazán. Ez a kontextus a lekcióként jelenik meg (1,13–25).

A perikópa címe: Szentek legyetek!

Egyedül Isten szent, hiszen neki természete, lényege a szentség.

Az ember szentsége úgynevezett „származtatott szentség”, vagyis csak Isten szín előtt, Isten jelenlétében lehetnek szentté a mi dolgaink, a mi életünk. Ehhez pedig az szükséges, hogy odavigyük azokat az Isten színe elé, ha szükséges, kivegyük és elkülönítsük azokat egy időre a világból és közvetlenül kapcsolatba hozzuk azokat Istennel.

Isten magának így választja ki a saját népét, gyülekezetét: elkülöníti őket a világtól, a maga céljainak szolgálatára rendeli, megszenteli őket, majd visszaküldi őket a világba, hogy szentségük átjárja a világot.

Mindebből az következik, hogy Isten népe zarándoknép, akik úton vannak, jövevények; – de Isten határozott hívásának engedve és az Isten által kijelölt célt szem előtt tartva járnak a világban, mint szent nép (15–16).

Ez a szentség engedelmességet jelent, vagyis nem szabhatják magukat korábbi életük, életmódjuk, kívánságaik, szokásaik rendszeréhez (14).

Ennek értelmében Isten szent népének két dolgot kell komolyan venni.

Először is tartsák szem előtt, hogy a szent Isten egyben bűnt gyűlölő bíró, ezért félelemmel kell eltöltenünk jövevénységünk idejét, amíg e testben élünk (17).

Másodszor tartsák szem előtt azt, amit Isten tett értük, a Jézus Krisztusban, akiben nem veszendő holmin, ezüstön, vagy aranyon váltotta meg őket, hanem drága véren, a Jézus Krisztus vérén.

Vagyis az emberi becslés szerinti legértékesebb dolognál is értékesebb dolgot fizetett Isten a mi megváltásunkért. Ezért ez a váltság tökéletes és mindenkor érvényes. Erre utal a szeplőtelen bárány tökéletességének és hibátlanságának említése.

Ahogy az ószövetségi kultuszban a hibátlan bárány halt meg az áldozatot felajánló bűnéért, úgy Jézus Krisztus áldozata is helyettes elégtétel. Ő hordozta el helyettünk bűneink ítéletét.

Isten a megváltás tervét a világ teremtése előtt kigondolta, kiválasztott népe számára és Jézus Krisztusban mindezt az idők teljességében érvényesítette. Ami Jézus Krisztusban történt, az Isten idő előtti tanácsvégzésének idői, időben történt végrehajtása (18–20).

Jézus Krisztus feltámadásával egy új világkorszak kezdődik, amely Isten népét mindenkor reménységre hangolja. Ez a reménység pedig erőt ad a megszentelt, hiteles élethez, hogy Jézus Krisztus követői így legyenek jelen a világban, áldássá legyenek a világban. Ez minden misszió alapja. Ez a reménység arra is erőt ad, hogy konkrét szenvedéseket is felvállaljunk Jézus Krisztus ügyéért (21).

Az Úr beszéde örökre megmarad. Az Úr beszéde teszi élővé és hatóvá bennünk Jézus Krisztus megváltó szeretetét, amely minden múlandóság felett öröklétre tart meg bennünket, ebben a világban pedig a szentség és szeretet gyümölcsét termi (22–25).

gondolatok az igehirdetéshez – Böjti utazás

„…hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.” (21)

Utakra szükség van.

Még a mezőkön is vannak földutak, az ágyások között is barázdák, amelyek vezetik az ott dolgozókat; – nem is beszélve a főutakról, autópályákról, amelyek e földi világ látható vérkeringését képezik a világban.

Az utaknak az a természete, hogy valahonnan valahová vezetnek, miközben a köztük lévő teret is rendezik.

A lelki életnek, a hitéletnek is biztosan meghatározható utai vannak, és ezek az utak az egyetlen útra visznek, aki az első és az utolsó, a kezdet és a vég, akitől jövünk és akihez megérkezik az életünk (Jelenések 1,17).

Utak nélkül az ember céltalan, hiábavaló életet élő csavargóvá lesz, míg a biztos utakon járva zarándok, vándoréletünk biztos célt nyer.

A lényeg ugyanis az, hogy földi életünk mellékútjairól eljussunk a főútra, az egyetlen útra, amely a biztos megérkezés felé visz (János 14,6).

*

AZ ÉLŐ HIT NEM MÁS, MINT A BIZTOS ÚTON HALADÓ UTAZÁS AJÁNDÉKA.

Ezt az utat Jézus Krisztus „építette” nekünk, Ő hasította az áthatolhatatlan hegyekbe az alagutakat és az átívelhetetlennek tűnő szakadékokra Ő építette a hidakat.

Golgotai keresztáldozatával Ő maga lett a híd, Ő maga lett az út az ember számára.

A felolvasott igeszakasz ezt hangsúlyozza, amikor a tanítás Jézus Krisztus váltságáldozatát, valamint feltámadását állítja az üzenet középpontjába, mégpedig úgy, hogy amiként nem volt nála tökéletesebb bárány, úgy nincs Őnála tökéletesebb út sem az ember számára a megérkezés, a megoldás, a megváltás felé (18–19).

*

A KRISZTUS–HIT ÚTJA EBBEN A VILÁGBAN BIZTOS IRÁNYT AD AZ ÉLETÜNKNEK.

Olyan ez, mint amikor a vonat biztosan halad a sínpályán, engedve annak az iránynak, amit a mérnökök a kezdet és a cél, valamint a „terepviszonyok” ismeretében kijelöltek számára.

Ezt az üdvösséges irányt már előre elkészítette Isten és ez az üdvösséges irány Jézus Krisztusban világossá lett számunkra.

Nekünk, mint Isten népének egy a feladatunk, hogy engedelmesen igazodjunk Őhozzá, Őt kövessük.

Ebben a követésben adatik nekünk az életszentség, a reménység és a próbatételek idején is az erő.

Ez az út a megszentelődés útja, amely egyre hitelesebbé teszi a krisztusi embert és ebben a világban másokat is az Úrhoz vezethet.

Gyönyörű üzenet ez böjt 3. vasárnapján, amikor szemeink az Úrra néznek, vagyis az Ő iránymutatásának, Igéjének engednek.

*

A KRISZTUS–HIT ÚTJA AZ ÖRÖK ÉLETRE VEZET.

Ez az út tehát sokkal több, mint életszentséggel teli reménység és erőforrás.

Ez az út örök élet: Jézus Krisztus feltámadott, mi is feltámadunk (1Korinthus 15,20).

Ez az út az örök élet teljessége felé vezet.

Minden más elmúlik.

Ahogy a mező virága megfakul és elhull (24), ahogy e világ veszendő dolgai, ezüstje és aranya, minden hiábavalósága végleg elavul, úgy lesz semmivé minden itteni érdem, eredmény, siker, beleértve a vallási buzgóságot és a kegyes érdemeket is; – ha az nem az Úr beszédéből, Igéjéből, a feltámadott Jézus Krisztusból fakad, aki az út, az igazság és az élet (János 14,6).

Az Úr beszéde viszont megmarad örökké (25), és mindazok megmaradnak, akik Őbenne bízhatnak.

Ez a bizonyosság nemcsak a szent életre elegendő erőforrás és reménység, hanem arra is, hogy bátor hitvallást tegyünk Jézus Krisztus ügyéről; – sőt, ha szükséges, szenvedést is vállaljunk Őérette.

További szempontok az istentisztelet alakításához

Böjt 3. vasárnapja, 2018. március 4–i, Úrnap délelőtti istentiszteletről van szó. Böjt harmadik vasárnapja, – „Oculi” vasárnap. A vasárnapról: „Oculi mei”…: „Szemeim mindenkor az Úrra néznek…” (Zsoltárok 24,15). Az egyházi év rendszerében ezek a böjti vasárnapok az alábbiak szerint követik egymást. A nagyböjt kezdetét megelőző háromhetes időszak a böjtelő, vasárnapjainak neve (húsvéttól számított hozzávetőleges távolságukról): hetvened, hatvanad és ötvened vasárnapja. A nagyböjti időszakra eső vasárnapok nagyrészt „introitus” zsoltáruk első soráról kapták latin nevüket: – Invocavit („Hozzám kiált…”) – Reminiscere („Emlékezzél…”) – Oculi („Szemeim…”) – Laetare („Örvendezz…”) – Judica („Ítélj meg…” – feketevasárnap) – Palmarum („Pálmák…” – virágvasárnap)

Lekció: 1Péter, 1,13–25

Textus: 1Péter 1,18–21

Énekek: 24, 225, 151, 295

Ezek az énekek utalnak a böjti vasárnapra, hálát adnak mindazért, amit Istentől kaptunk, leginkább Jézus Krisztusban közölt megváltó szeretetéért, amely kiemelt bennünket a hiábavaló életünkből és az Ő népének tagjaiként hitvalló életre tisztít, szentel meg bennünket.

Imádságok a klasszikus felosztás szerint szólaljanak meg, így a gyülekezet még jobban tudja magában velünk imádkozni azokat. Fontos, hogy szívből, de a liturgikusan „bevált”, szent, megszokott kifejezéseket, fordulatokat használjunk.

Prófétai ima: – Magasztalás; – Bűnvallás; – Hálaadás: feloldozásért, ebből fakadóan az Igéért, üzenetért, Isten népéért, „mindenért” való hálaadás; – Szentlélek–hívás az Ige megszólalásáért.

Papi ima: Hálaadás az Igéért, üzenetért, Krisztusért; – Könyörgés erőért, vezetésért, hitvalló és megszentelt életért a Jézus Krisztusban; – Közbenjáró könyörgés, intercesszió.

Felhasznált és ajánlott irodalom

• BIBLIA, Magyarázó jegyzetekkel, Kálvin Kiadó, Budapest, 1996.
• GERÉB, Zsolt: Péter első levelének magyarázata, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2015.
• HOLMER, Uwe: Die Briefe des Petrus und Judas, Wuppertaler Studienbibel, 1976.
• KÁLVIN, János: A katolikus levelek magyarázata, Kálvin Kiadó, Budapest, 2013.
• Keresztyén Bibliai Lexikon II. Kálvin Kiadó, Budapest, 1995.
• RAYMER M., Roger: Péter első levele, A Biblia ismerete kommentársorozat VIII., Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 1998.
• RAVASZ, László: Az Újszövetség magyarázata II., A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1991.
• SEMSEY DR., Klára, dr. Lenkeyné: Péter első levele, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Debrecen, 1998.
• SZABÓ Andor: Lábam előtt mécses a Te Igéd IV. Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1988.
• TAMÁS, Bertalan (szerkesztő): Megszentelt élet, Gyakorlati bibliamagyarázat Péter első és második leveléhez, Kálvin Kiadó, 2013.
• VIKTOR, János: Csendes percek, Református Sajtóosztály, Budapest, 1979.

Pápa–Balatonalmádi, 2017. október 19.

Steinbach József

[1] BIBLIA, Magyarázó jegyzetekkel, Kálvin Kiadó, Budapest, 1996., 1486. p.

[2] RAVASZ, László: Az Újszövetség magyarázata II., A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1991., 301–303. p.

[3] GERÉB, Zsolt: Péter első levelének magyarázata, Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 2015., 62–65. p. – SEMSEY DR., Klára, dr. Lenkeyné: Péter első levele, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, Debrecen, 1998. 48–51. p.

[4] KÁLVIN, János: A katolikus levelek magyarázata, Kálvin Kiadó, Budapest, 2013., 46–50. p. – RAVASZ, László: Az Újszövetség magyarázata II., A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1991., 305–306. p.