Igetanulmány Ezsdrás könyve 9. fejezetéről

Elhangzott a Pápai Református Teológiai Akadémia Otthonóráján, 2016. november 29-én este, advent első vasárnapja utáni kedden.

Az eddigi Otthonórákon, a megadott textust különböző módszerek alapján mutattuk be:

¨     igehirdetés elhangzásával,

¨     exegézis bemutatásával és igehirdetési vázlat felvillantásával,

¨     vagy az adott textus alapján a meditációs munka elvégzésével.

A mai alkalommal, a megadott igeszakasz gondolatmenetének követésével,

¨     homíliaszerűen mutatjuk be

¨     a „nem könnyű” textust,

¨     majd összegezve az itt jelentkező teológiai problémát,

¨     a teljes Írás kontextusába helyezve,

¨     megpróbálunk néhány üzenetet megfogalmazni.

A 9. fejezet gondolatmenete

1-2. versek: Baj, bűn, konkrét vétkek

Ezsdrás értesül arról, talán még az első csoporttal hazatértek vezetőitől, hogy Izrael népe, élükön a papokkal, lévitákkal, felelős vezetőkkel nem különülnek el az ország idegen lakóitól.

Az idegen népek felsorolása részben jelképes, archaikus, az itt felsorolt népek utódaira utalhat, főleg az Egyiptomból, Egyiptom felől beszivárgó népekre.[1] Isten évszázadokkal korábban figyelmeztette Izraelt az idegen népekkel kapcsolatos veszélyekre (5Mózes 7,1), innen az akkori idegen népek felsorolása.

A legnagyobb baj azonban az, hogy nem különültek el az ottani idegen népek utálatos szokásaitól; valamint hogy közülük vettek feleséget, és összekeveredtek velük. A figyelmeztetés nem megalapozatlan: gondoljunk Salamon Izraelen kívül kötött házasságainak következményire (1Királyok 11,3-5).

A bálványimádó idegenekkel való házasságkötést Isten törvénye tiltotta (2Mózes 34,16; 5Mózes 7,1-4; 18,15).

A fő baj tehát nem az volt, hogy a fogságból hazatért zsidók az ott lakóktól nem zárkóztak el teljesen, hanem gazdasági és személyes kapcsolatokat építettek ki egymással. Erre lehet, hogy az életben maradás szempontjából is szükség volt. Ugyanakkor ez is jelenthetett veszélyeket.

Nem is az volt a fő baj, hogy faji értelemben nem őrizték meg a szent magot (2).[2]

A baj indoklása teológiai, hiszen ezzel nemcsak Isten törvényét szegték meg, hanem olyan kísértésnek tették ki magukat, amelynek korábban sem tudtak ellent állni.

3-4. versek: A bűnbánat külső megnyilvánulása

Ezsdrás ekkor megszaggatta a ruháját, köpenyét; megtépte haját és szakállát, összetörve üldögélt. Ezek a gyász, a rendkívüli szomorúság kifejezései voltak.

Gyászában csatlakoztak hozzá azok, akik Isten Igéjét remegve, felelősen, komolyan vették, és ugyanúgy sírtak és összetörtek Isten népének újabb hűtlensége miatt.

Ezt a gyászt a krónikás szemléletéből, teológiájából értjük meg, aki a hitehagyott északi országrésszel szemben Júda királyságára, mint az igazi Izraelre tekintett. E teológia mentén Ezsdrás a fogságból hazatért népet olyan népnek látta, amelyekre Isten ígéretei érvényesek.

Mi lesz, ha ez az egyszer már konkrét kegyelmet és szabadulást nyert szent mag, maradék újból hűtlenné lesz, már sokadszor, mégpedig nyíltan, látható módon (vegyes házasságaival) megszegi Isten törvényét?[3]

5-9. versek: A bűnbánat tartalma

Az esti áldozat bemutatásáig gyászolt Ezsdrás és a vele lévők. Az esti áldozatot délután három órakor mutatták be.

Ekkor Ezsdrás fölkelt ülőhelyzetéből, megszaggatott ruhájában és szakállával, térdre hullott, imádkozva emelte kezét az ég felé.

Ezsdrás bűnbánati imádságot mondott.

Szégyenkezve és pirulva emelhette csak föl arcát az Isten színe előtt.

Népének bűneivel járult Isten elé.

Töredelmesen megvallotta, hogy teljesen elborították bűneik és vétkeik az életüket, nem látszik ki abból a fejük, és azok az égre kiáltanak.

Töredelmesen megvallotta, hogy őseik idejétől mind a mai napig ilyen nyomorultak ők.

Töredelmesen megvallotta, hogy mindnyájan ilyenek: – felelős vezetőikkel, királyaikkal és papjaikkal együtt.

Töredelmesen megvallotta, hogy éppen ezért jogos volt az Isten ítélete, hogy fogságra, prédára, szégyenre jutottak.

Hálával megvallotta, hogy korábban mégis mennyiszer megtapasztalták Isten kegyelmét, visszakaptak földjükből egy talpalatnyit, földerült tekintetük.

Hálával megvallotta azt is, hogy legutóbb mekkora volt az Isten kegyelme, mert szolgaságukban Isten kiterjesztette rájuk a perzsa királyok jóindulatát, hogy felépíthessék Istenük házát.

Hálával megvallotta, hogy „védőfalat” adott nekik az Úr.[4]

Döbbenettel megvallotta, hogy Isten kegyelméből egy kissé feléledtek, de máris visszaéltek ezzel a kegyelemmel.

Döbbenettel megvallotta, hogy sokadszor visszaéltek ezzel a kegyelemmel.

10-14. versek: A bűnbánat mélysége

Ezsdrás, bűnbánati imádságának végén felkiált, elismeri, hogy nincs mentségük: mit mondhatnának ezután Istennek?

Hiszen a nagy szabadulás után, újból, sokadszor elhagyták az Urat.

Hiszen újból megszegték az Úr parancsolatait, amelyet Mózestől kezdve, a próféták által kaptak az Úrtól, és amelyek őket védelmezték.[5]

Ebben az elismerésben ott van annak elfogadása is, hogy jogos lenne az Úr cselekvése, ha azonnal megsemmisítené őket.

Ezsdrás elismeri, hogy nincs mentségük, mégis rettegve kérdezi: Lehet-e még számukra menekülés?

Meddig lehet visszaélni az Úr kegyelmével, megszegve a legfontosabb parancsolatokat, Isten legalapvetőbb rendjét? Meddig tart az Úr türelme?

15. vers: Az igaz Isten dicsérete

Izrael Istenének dicséretével zárul az imádság.

Isten igaz.

Isten népe teljesen, kezdettől fogva, mindenestől, visszaeső módon vétkes.

Ki állhat meg az Ő színe előtt?

Ezsdrás ezzel az igazságos Isten irgalmára bízta önmagát és népét, akinek egyedül van hatalma, nemcsak könyörülni, hanem újjászülni, valóban megváltoztatni követőit.

A 9. fejezet problémafelvetésének teológiai összefüggései

Az elkülönülés és a nyitás

Elkülönülés: Az első nagy téma az elkülönülés témája.

Isten népe kiválasztott nép.

Ebben van szentsége. Isten elkülönítette népét a maga számára.

Jézus Krisztus főpapi imádsága számos ponton summázza ezt.

Ez az elkülönülés egyben a hitben való erősödés áldott lehetősége.

Minden istentiszteleten, minden „keresztyén alkalmon” Isten népe „elkülönül”, hogy Isten színe előtt, az Ő Igéje és Lelke által, az Úrral és egymással közösségben, egymás hite által épüljenek. Ez az elkülönülés a rendszeres kegyesség titka.

Nyitás: Ugyanakkor Isten népének, a missziói parancs szerint küldetése van a világban (Máté 28,18).

Hirdetnünk és élnünk kell Jézus Krisztus evangéliumát, akiben az ószövetségi ígéretek beteljesedtek.

Az elkülönülést tehát követi a világ felé való nyitás, vagy egy teológiailag helyesebb kifejezéssel élve, a világ felé való odafordulás.

Miközben tudjuk, hogy valójában mi csak Isten eszközei vagyunk, és Isten Lelke az, aki tanítványaivá teszi a népek között az övéit. Valójában Isten az, aki cselekszik általunk.

A kettő kapcsolata: A rendszeres elkülönülés, hitben való erősödés, és a teológiailag helyesen értelmezett missziói nyitás a keresztyén élet és szolgálat szívverése.

Az egyik az evangélizáció, a másik a misszió.

Igeszakaszunk hangsúlyozza, hogy a nehéz és ellentmondásos helyzetekben, az újrakezdés időszakában, hitünk mélypontjain, vagy az ezernyi kísértés korszakaiban az elkülönülésre lehet inkább szükség.

Nyitni az nyithat, akinek szilárd a hite. Szilárd hit nélkül a bezárkózás életmentés (János 17,15-19).

Ugyanakkor a tartós elkülönülés: a hitben való kiskorúság jele. Isten népe így nem töltheti be valójában küldetését.

Az elkülönülés aktualitása teológiailag értelmezhető csak, hiszen nem lehet két úrnak szolgálni (Máté 6,24), illetve nem lehet hitetlenekkel felemás igában élni (2Korinthus 6,14). – Ez még akkor is igaz, hogyha ez az igeszakasz nem konkrétan csak a házasságra vonatkozik, hanem sokkal átfogóbb értelmű, miszerint nincs köze az igazságnak a gonoszsághoz, a világosságnak a sötétséghez, Istennek a bálványokhoz, tisztának a tisztátalanhoz, hitnek a hitetlenséghez. Egyik kizárja a másikat.

Az elkülönülés nemcsak szószerinti értelemben fogalmazható meg, hanem az elkülönülés jelenthet bátor hitvallást, Jézus Krisztus ügyének reményteli képviseletét, tanúskodást arról, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6), és arról, hogy Jézus Krisztus Úr, Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó; – ahogy ezt a korabeli hitvallások megfogalmazták.

Ezsdrás bűnbánati imádsága

Ezsdrás bűnbánati imádsága minden bűnbánati imádság teológiailag tökéletes mintája.

Külsőségeiben is, ha annak komolyságát, megrendítő mélységeit, töredelmességét és jogos rettegését vesszük alapul. A bűnbánati imádság teológiai értelemben vett alapeleme a szégyen, amiről Bonhoeffer beszél az etikájában, mintegy a bűn és a bűnbánat valóságos külső megnyilvánulásáról.

Ugyanakkor mintája minden bűnbánati imádság tartalmának.

A bűnbánatot tartó látja az eredendő bűn valóságát.

A bűnbánatot tartó látja, hogy teljesen, kezdettől fogva, mindenestől, visszaeső módon vétkes.

A bűnbánatot tartó látja saját, valamint népének bűnét.

A bűnbánatot tartó látja a bűn egyetemességét, mindent elborító, fojtogató valóságát, amellyel megszegjük Isten üdvösséges, rendet teremtő, javunkat szolgáló Igéjét. Éppen ezért a bűn az égre kiált.

A bűnbánatot tartó ugyancsak látja az Isten kegyelmével való visszaélés kárhozatos pimaszságát.

Vagyis látja az ember teljes elvetemültségét.

A bűnbánatot tartó látja azt, hogy bűneink mindig konkrét vétkekben mutatkoznak meg, amellyel nemcsak Istent ingereljük, hanem saját magunkat is romlásba taszítjuk, sőt még azoknak is ártunk, akik számára áldássá kellene lennünk, a föld végső határáig, akik még idegennek tűnnek, de Isten rendelése szerint nem maradhatnak azok (Cselekedetek 1,8), a föld minden nemzetségéig (1Mózes 12,3).

A bűnbánatot tartó igazat ad Isten Igéjének, Isten törvényében kifejezett rendjének

A bűnbánatot tartó nem hárít, nem vitatkozik.

A bűnbánatot tartó elismeri, hogy büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk: ennek vége kárhozatos megsemmisülés (Róma 6,23).

De a bűnbánó szív éppen így, a fentiek szerint könyörög a legméltóbban kegyelemért. Ismét kegyelemért.

Az igeszakasz evangéliumi, adventi vetülete

Ezsdrás imádságának végén mégis ott az evangélium.

Amikor Ezsdrás az igazságos Isten irgalmára bízza újból és újból vétkező népét, aki Jézus Krisztusban megmutatta;

¨     – hogy Őneki egyedül van hatalma könyörülni,

¨     a legnagyobb mélységekben,

¨     a legigazságosabb büntetés jogossága ellenére,

¨     a legreménytelenebb helyzetekben is;

¨     – és Őneki van egyedül hatalma újjászülni és valóban megváltoztatni népét,

¨     ahogy a Heidelbergi Kátéban olvassuk, Ő késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl ténylegesen Őneki éljünk.

Mindezek már az igeszakasz adventi vetületéhez tartoznak, hiszen Isten Jézus Krisztusban azért jött el,

¨     hogy ennyire bűnnel terhelt népén könyörüljön,

¨     valóban megváltsa és ténylegesen megújítsa őket,

¨     majd visszajövetelével a beteljesedett ígéreteket maradéktalanul kiteljesítse rajtuk.

Ezért a szakasz olvasása során ez az imádságunk lehet: Jöjj Urunk, hiszen Te vagy az, aki véglegesen, üdvösségesen helyére teszed a dolgokat.

Jürgen Moltmann legújabb könyve „Az élő Isten és az élet teljessége”, amely 2014-ben jelent meg, valójában erről szól.

Ahogy a hazatelepültek számára a felépített templom volt (vagy lehetett volna) az egyetlen sziget, Isten jelenlétének valósága,

¨     úgy számunkra a Jézus Krisztusba vetett hit az a templom,

¨     amely megerősít,

¨     hogy kimenjünk abba a világba evangéliumot hirdetni, amely vad, idegen, veszélyeket rejt,

¨     de mégis úgy szerette Isten, hogy egyszülött Fiát adta érte (János 3,16).

Jézus Krisztusban értelmezve a fejezetet

¨     itt elsősorban nem az idegen népektől való elkülönülésről,

¨     pláne nem azok kiűzéséről van szó,

¨     végképp nem valamiféle faji szempont érvényesüléséről,

¨     hanem az élő hit megőrzéséről,

¨     hogy ne az idegen hasson ránk,

¨     hanem Isten üdvözítő Igéje hasson általunk az idegenre.

¨     Hiszen aki hitre jutott, az a megszentelő Krisztus hatalmába került azokkal együtt, akik körülötte élnek (1Korinthus 7,12-16).

A 9. fejezet üzenetei, impulzusok az igehirdetéshez

Első vázlat

(2) „… összekeveredett a szent mag…” (Ezsdrás 9)

Rádöbbentek, hogy valamit tenni kell azért, hogy a nép ismét közösségben élhessen az Úrral. Valamit tenni kell! Ezt nem elég megállapítani, hanem egyértelmű lépéseket kell tenni.

A megújulás először lehatárolódással kezdődik (1-2). Ez az én kertem, a kerítésen belül pedig nyírom a füvet, gondozom a növényeket, még akkor is, ha a szomszéd kertje gazos. Kell a kerítés, hogy legalább az én kertem megújulhasson. Egyébként mindkettőnk területe belefullad a gazba.

Ez a kerítés-építés határozottan elkezdődött Ezsdrás idejében. Nem lehetett tovább várni: nem kötöttek házasságot idegenekkel, nem tekintettek idegen népek istentiszteletére, ruhájukat megszaggatva vallották meg korábbi ilyen bűneiket (3-4), és Ezsdrás közbenjáró könyörgésével kérték az Úr segítségét az új kezdethez (5-15).

Arról van szó, hogy nyitni, igei megerősödés nélkül életveszélyes mutatvány. Csak az lehet krisztusian nyitott mindenki felé, aki már megtanulta az Isten törvényét, Igéjének igazságát (János 17,17), és naponta könyörög erőért annak betöltéséhez.

Fontos a nyitottság, de ahhoz először kerítéseket kell építeni. Ugyanakkor nincs szánalomra méltóbb annál, mint aki ebben a „törvényes zártságban” marad! Jézus Krisztus sokkal többet adott ennél! Sokkal többet bízott ránk.

Második vázlat

(1) „… imádkozott és vallást tett sírva…” (Ezsdrás 10,1-9)

Nincs annál nagyobb dolog, mint amikor valaki belátja, megvallja bűnét, és nem a másikra mutogat.

Megszomorodni, nemcsak könnyekkel lehet.

Isten cselekvésének nagy bizonysága, amikor egy közösség, egy nép együtt tud bűnbánatot tartani (1).

A bűnbánat tárgya, hűtlenségünk megvallása. A bűnbánót felemeli az Úr, mint a tékozló fiút az atyja.

Ilyenkor megtapasztaljuk, hogy a bűnök következménye ellenére mégis van reménység (2).

A bűnbánó ember kegyelmet nyer, reménységet kap, de ezzel együtt azt az indíttatást is, hogy cselekedjen, és ténylegesen számoljon le a régivel!

Az Ige konkrét javaslata, ha szorult, vagy konfliktusos helyzetbe kerültünk:

– ne hárítsunk,

– tartsunk önvizsgálatot, bűnbánatot,

– tapasztaljuk meg Isten újrakezdést adó kegyelmét,

– majd legyünk erősek, és cselekedjünk az Úr akarata szerint (4).

Harmadik vázlat

(11) „Váljatok külön az idegen asszonyoktól…” (Ezsdrás 10,10-44)

Nagy kérdés: kivágni a fekélyt, vagy megtűrve, gyógyítgatni azt.

Persze a megelőzés a legfontosabb.

De mit tegyünk, ha már lüktet a fekély?

Likvidáljuk a baj okozóját?

Vagy szeretve, kockázatokat vállalva, meggyőzzük őt?

Akkor, ott, ezek a törvény szerint cselekedtek (3): kivágták a fekélyt, és azt is kiközösítették, aki másként tett volna (8).

Számba vették, és elbocsátották az idegen asszonyokat is. Így tisztították meg magukat (11).[6]

Mindig nagyobb feladat úgy megtisztulni, hogy nem metéljük ki a rákos daganatot, a rákos sejtek ugyanis szétszóródnak és máshol is bajt okoznak.

A törvény metél.

Az evangélium kockáztat, és újjászülő csodát várva gyógyít; – bár Isten tökéletes rendjére ugyanolyan határozottsággal felhívja a figyelmet.

Exkurzus: Bevezetés Ezsdrás könyvéhez

Ezsdrás könyve eredetileg egy könyv volt Nehemiás könyvével, és valószínűleg a Krónikák két könyvével is. Ezt az egységes Ezsdrás-Nehemiás könyvet későn vették fel a kánonba, így a szent könyv harmadik részének végére került, a Krónikák két könyve pedig még ezután lett kanonizálva, így lett ez a héber kánon utolsó könyve. A két könyv kettéosztása a Vulgatában kezdődött, ahol Nehemiásról, mint második Ezsdrásról beszélnek. A héber hagyományozás csak a 15. század közepén választotta ketté a két könyvet (1448-ból származó kézirat szerint).

Jeruzsálem és Júda eleste után, Kr. e. 587-ben a lakosság nagy részét fogságba hurcolták. Kr. e. 538-ben Cirus perzsa király leigázva Babilont, toleráns valláspolitikát kezdett el bevezetni: minden Istenhez imádkozzanak a nagy királyért és a birodalomért (Ezsdrás 6,10). Ezért engedte meg Cirus, hogy a júdaiak hazatérjenek, és Jeruzsálemben megszervezzék a templomi szolgálatot (Ezsdrás 1,2). Rendeletére hazatért a júdaiak első csoportja, Zerubbábel és Jósua főpap vezetésével, akik az ellenséggel dacolva, Dáriusz király rendeletét élvezve felépítették a templomot (Ezsdrás 1-6).

Kr. e. 458-ban érkezik haza a júdaiak második csoportja Ezsdrás vezetésével, akinek I. Artahsahsztá (I. Artaxerxész) megbízásából, az áldozati szolgálat szabályszerű végrehajtása, és a mózesi törvény szerinti élet helyreállítása volt a feladata (Ezsdrás 7-10).

Ezsdrás származása Áron főpapig nyúlik vissza. Mózes törvényében jártas írástudóról van szó, aki a Babilóniát legyőző Perzsa birodalomban is magas tisztséget töltött be, a zsidó ügyek hivatalos szaktanácsadója, a zsidó vallási ügyek képviselője lehetett a perzsa udvarban. Ezsdrás tehát az istentiszteleti élet és a vallásjogi rend helyreállításával foglalkozott, világosabban fogalmazva, az volt a feladata, hogy Júdában és Jeruzsálemben az Isten törvénye szerint teremtsen rendet. Ehhez a feladathoz, az önkéntes adományok mellett a királyi kincstárból is biztosítottak fedezetet, miközben adókedvezményeket kaptak. A hazatelepülőket jegyzékekbe vették. Az asszonyokkal és a gyermekekkel együtt ötezren lehettek azok, akik Ezsdrás vezetésével Jeruzsálembe érkeztek.

Kronológiai problémák: A klasszikus értelmezés szerint Ezsdrás munkássága megelőzte Nehemiásét, aki Kr. e. 445-ben érkezett Jeruzsálembe, és feladata helytartóként Jeruzsálem várfalainak helyreállítása lehetett. A két könyv adatainak összevetése azonban bonyolultabb kronológiát feltételez, amelyre különböző elméletek vannak. Ezek közül a leggyakoribb az, miszerint Ezsdrás Nehemiás helytartóságának utolsó éveiben kezdett el munkálkodni. Ezek szerint I. Artahsahsztá uralkodásának nem a 7., hanem a 37. évében indult el Ezsdrás Jeruzsálembe, tehát Kr. e. 428-ban. Innen érthető a Nehemiás 12,36 tudósítása, miszerint Ezsdrás ott volt Nehemiással Jeruzsálem falainak felavatásán. Egy másik elmélet szerint Ezsdrás még később, valójában Nehemiás után járt Jeruzsálemben, II. Artahsahsztá király hetedik évében térve haza, Kr. e. 398-ban.

A könyv fő témái:

1-6. fejezetek: Cirus rendelete, visszakapják a jeruzsálemi templomból elvitt szent edényeket, olvashatjuk a hazatérők névsorát, beszámolót az oltár felállításáról, a templom alapkövének ünnepélyes letételéről, a templomépítés ellenségeiről, három vádló levél beérkezéséről a perzsa udvarba (ebből a harmadikat közli is a könyv), arról, hogy a templomépítés egy időre lejár (4,24), majd Haggeus és Zakariás próféták munkája nyomán újra folytatódik a templomépítés, Dáriusz király rendeletével támogatva, uralkodása során el is készül a templom Kr. e. 515-ben. A templomot felszentelik, megünneplik a páskát.

7-10. fejezetek: Ezsdrás Jeruzsálembe indulásának leírása, újabb lista a hazatértekről, Ezsdrás bűnbánati imája, vegyes házasságok ügyében történt döntés, az idegen asszonyok elbocsátása, a vegyes házasságok listája.

A könyvet egy ismeretlen krónikásnak nevezett főpapi személy írta késői héber nyelven, határozott teológiai szemlélettel, miszerint a világ hatalmasai csak eszközök az élő Isten kezében, nem maguktól cselekszenek, hanem megbízásból. A kronológia megkeverésének is az lehet az oka, hogy a krónikás a hiteles történeti anyagot sajátos teológiai céljai szerint átrendezte. Mert hangsúlyozni akarta a templom felépítésének, a kultusz helyreállításának Isten törvényes rendje visszaállításának, Jeruzsálem és Júda újjáépítésének fontosságát.

A könyv körülbelül Kr. e. 350-300 között íródott.

Amennyiben Nehemiás könyve a második Ezsdrás, akkor ismerünk egy apokrif harmadik Ezsdrás könyvet, amelyet az egyházatyák még kanonikusnak tekintettek, illetve létezik egy apokrif apokaliptikus negyedik Ezsdrás könyve is.

Balatonalmádi, 2016. november 29.

Steinbach József

[1] Mert hol vannak már azok a népek? Miközben Ammon, Moáb és Egyiptom Ezsdrás korában is konkrét veszélyt jelentett.

[2] … hiszen a környező területeken élő népek ugyanaz a sémi népcsoporthoz is tartozhattak.

[3] Ezsdrás tudta, hogy népét éppen ilyen jellegű bűnök miatt hurcolták fogságba. Megrettent, hogy most szabadultak meg, és ismét fogságba kell menniük, vagy még rosszabb következik rájuk (7-8).

[4] Az, hogy ez lelki értelemben vett védőfal, vagy a konkrét jeruzsálemi várfalra vonatkozik, vagy mindkettőre, azzal kapcsolatban olvashatunk az exkurzusban, különös tekintettel Ezsdrás és Nehémiás működésének kronológiai problémáira.

[5] Ezeknek a parancsolatoknak a lényege, hogy ne legyenek tisztátalanná azon a földön, ne tanulják el az ottani népek utálatos szokásait, és ne vállaljanak őket romlásba taszító közösséget az ottaniakkal (ne házasodjanak az ottaniakkal), és ne gyarló emberi érdekek alapján keressék békességüket, javaikat és megerősödésüket.

[6] Belegondolok: kapóra jöhetett ez a rendelet azoknak, akik amúgy is válni akartak volna. Az Úr eredeti gondolata nem a válás (Malakiás 2,15-16; Máté 19,8). Az Úr evangéliumból következő parancsa az, hogy ne legyünk hitetlenekkel felemás igában (2Korinthus 6,14). De ha a hitetlen házasságban, valamelyik fél közben megtér, akkor a hitetlen meg van szentelve a hívő által, tehát a hívő nem válhat; – sőt, Isten kegyelméből az a feladata, hogy vezesse hitre a hitetlent (1Korinthus 7,14).