Interjú – 2017.11.29.

Mit jelent a ma élő ember számára a reformáció?

Az evangéliumot jelenti mindenek előtt. Adjunk hálát a keresztyén örömhírért!

Ebből kiindulva adjunk hálát a saját gyülekezetünkért, és ezzel hálát adunk a látható egyházért, egymásért.

Adjunk hálát azért, hogy az apostol megfogalmazta, hogy közösséget vállalhatunk ma is az evangéliummal, hogy felvállalhatjuk a Jézus Krisztus által nekünk ajándékozott örömhírt, hogy hirdethetjük azt, hogy tanúskodhatunk Őróla a világban, ott, ahova az Isten állított bennünket.

Legkonkrétabban úgy adhatunk hálát az evangéliumért, hogy hálát adunk Jézus Krisztusért. Őbenne Isten hatalmasan cselekedett és ma is cselekszik. Jézus Krisztusban eljött közénk az Isten: – bebizonyította, hogy Ő van; – megmutatta, hogy Ő milyen; – megváltást, megigazulást, megoldást ajándékozott nekünk, tehetetlen embereknek.

Ennek nyomán valljuk, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen (János 3,16).

Isten Őbenne a „mennyei jót” visszaajándékozta nekünk, a bűnbocsánatot, az új életet, az örök életet kereszthalála és feltámadása által; – és ez az örök élet átjárja a földi életünket.

Reformátori örökségként, ma is élő hittel valljuk, hogy egyedül Jézus Krisztusban adatik megoldás, ennek dokumentuma a Szentírás, mindez kegyelemből és hit által lehet a miénk és ezért Istené legyen a dicsőség.

Mi volt a reformáció 500. évfordulójának legemlékezetesebb eseménye az Ön számára?

A Reformációi Emlékbizottság központi rendezvényei mellett számos Kárpát–medencei és nyugat–európai megemlékezésen, ünnepségen, fórumon, hálaadó istentiszteleten vehettünk részt, miközben rengeteg gyülekezetben tartottunk ünnepi alkalmakat.

A bőség zavarával küzdöttünk. Nagy élmény volt a közösség megélése, a testvéri összetartozás erőt adó bizonyossága, valamint az a tény, hogy sok helyen katolikus testvéreink is részt vettek a megemlékezéseken.

Ezt nagy dolognak tartom, hiszen a reformáció sok áldása mellett annak egyik áldott terhe az, hogy mégiscsak a látható egyház több részre szakadt, és a protestantizmus azóta is folyamatosan szakadozik, ezt én szomorúan szemlélem. Imádkozom azért, hogy ne szabadaljuk tovább a Krisztus testét öncélú megújítási törekvésekkel, amelyben Istenre és Igékre hivatkozva valójában csak rólunk van szó.

Valljuk, hogy a protestáns felekezetek is az egy szent egyetemes anyaszentegyház tagjai.

Nagy ajándék volt találkozni felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki, szlovéniai magyar református testvéreinkkel, a párizsi magyar gyülekezettel, nyugat–európai református testvéreinkkel, tengeren túli és ausztráliai gyülekezeteink képviselőivel. Sok emlékezetes pillanat adatott, amelyben a Jézus Krisztussal és egymással való közösséget megélhettük.

A legemlékezetesebb alkalmak mégis azok, amelyekben Jézus Krisztus evangéliuma, Isten Igéjének tiszta üzenete, a megváltás örömhíre került a középpontba, hiszen ez a reformáció lényege, a többi mind ebből következik.

Igen emlékezetes egy, a Nemzeti Színházban tartott gála, amit a magyarföldi, őrségi fatemplom orgonájának javára rendeztek. A háromórás gálán országos hírű művészek szolgáltak, és miközben a nagy művészek előadásában gyönyörködhettünk, azt vettem észre, hogy mindegyik a bevezető gondolatokban pár szót mondott a személyes keresztyén hitéről. Íme, itt van egy erős, neves, hitvalló keresztyén művész értelmiség. Ez óriási dolog, nagy ajándék volt ezt tapasztalni. Reménységgel nézek a jövőbe. Nemcsak ezért, hanem főként azért, mert az Úr velünk van.

A központi országos ünnepséget a Budapest Arénában tartottuk, ahol tizenkétezer ember volt jelen az ünnepi istentiszteleten, miközben az istentiszteletet élő, egyenes adásban közvetítette a köztévé és a Kossuth Rádió. Nagy ajándékként éltem meg, hogy ezen az istentiszteleten én hirdethettem Isten Igéjét a népes gyülekezet előtt.

Mi a történelmi egyházak feladata egy multikulturális világban?

A protestáns hagyomány egyértelmű ebben a kérdésben. Isten dicsőségére élünk, Isten igazságát szolgáljuk, Isten igazsága azonban mindig kegyelmes igazság, és mindig az ember javát munkálja. Ezért a keresztyén ember, akár protestáns, akár katolikus, csakis ezt az igazságot képviselheti, de mindig alázatos szeretetben. Ez a szeretet mindig figyel a másikra, mindig figyel az elesettekre, de ez a szeretet figyelmezteti az örvendezőket is az alázatra, ez a szeretet nem személyválogató, ez a szeretet adott esetben hátra is tud lépni a másikért, és nemcsak a saját önző érdekeit képviseli, hiszen ez a szeretet krisztusi szeretet.

Ugyanakkor a keresztyén szereteten méltatlan számon kérni a világ összes nyomorúságát, hiszen elsősorban azokat kéri rajtunk számon az Isten, akiket különösképpen ránk bízott: házasságban, családban, gyülekezetben, munkahelyen, saját feladatunkban, csoportunkban, régiónkban, hazánkban. A „koncentrikus köröknek” ezt az elméletét jó, ha a keresztyén szeretet kapcsán is figyelembe vesszük.

Mi keresztyének csak az Isten erejével tudunk szeretni, mi sem vagyunk tökéletesek, de igyekszünk egyre tisztább életet élni, miközben a magunk helyén igyekszünk megtenni azt, ami Jézus Krisztus követéséből következik, de mi keresztyén emberek legfeljebb csak krisztusiak lehetünk, de nem mi vagyunk a Jézus Krisztus. Azt pedig senki ne várja tőlünk, hogy valamiféle félreértett szeretetre hivatkozva önmagunkat, a ránk bízottakat, „a drága kincset” tagadjuk meg.

A krisztusi szeretet és a hitvalló bátorság tehát szorosan összetartoznak a keresztyén hagyományban. Ennek pedig van még egy harmadik eleme is, amely szintén szolgálhatná a megmaradást, de ami ebben a szekularizált világban már alig működik: továbbadni gyermekeinknek hitünk és életünk, keresztyén értékeink, hagyományaink alapjait, azt a keresztyén kulturális örökséget, amelynek szíve a megváltás evangéliuma, az örök élet tágassága, amely beragyogja ezt a földi életet is. Ha a következő generáció számára ez nem lesz meghatározó, kidőlünk, mint a gyökértelen vagy gyökereiben jól feláztatott fa. Márpedig sok mindennel áztat bennünket a mostani környezet.

Azért imádkozom, hogy mindenki a maga hazájában, a saját szülőföldjén, a saját kultúrájában, a saját vallási keretei között élhessen békés, kiteljesedő emberi életet. A problémákat helyben kell kezelni, de ehhez szükség van a mi szeretetünkre, az egész világ összefogására, a világ vezetőinek bölcsességére és szeretetére, mert ezek olyan nagy problémák, hogy csak közös összefogással tudjuk azokat megoldani. Szükség van tehát a segítő szeretetre, de a megoldás csakis ez lehet.

Természetesen, akik közvetlen veszélyben vannak, és betartják a törvényeket, legyen az keresztyén vagy nem keresztyén menekült, azokon mindig segítettünk, és segíteni is fogunk az átmeneti időre. Isten akarata bölcs szeretet, ahogy ezt a mi Urunk, Jézus Krisztus is megfogalmazta. Minden szenvedőn megesik a szívünk, nem lehetünk kemény szívűek, de én tudom és hiszem, hogy ezt a problémát meg lehet oldani, ha akarjuk. Számadatokból tudom, hogy a világ összjövedelmének harminc százaléka elég lenne még mindig ahhoz, hogy a nyolc és félmilliárd ember tisztes méltóságban élhessen ezen a földön, de ehhez meg kellene térni az emberiségnek, és a határtalan önzést le kellene tenni, amely a saját érdekén, a „még több” lelkületén, és a jelen élvezetén túl semmi mással nem foglalkozik. Ez a tényleges irgalmatlanság. Arról most nem is beszélek, hogy a közvetlen környezetemben is annyi rászoruló van, és még azoknak a helyzete sem megoldott. Először őértük kell cselekednünk. A szegénység és gazdagság kérdése egyébként is nagyon bonyolult kérdések, még teológiailag is.

Mi Ön számára karácsony üzenete 2017–ben?

„…a mi üdvözítő Istenünk díszére váljanak mindenben.” (Titusz 2,10)

Előkerült az a karácsonyi dísz, amit gyerekkorunkban ragasztottunk az öcsémmel. Színes papírokból kivágott szalagok karikái fonódnak egymásba hosszan, körbeölelik fentről lefelé az örökzöld fenyőt, kiemelik „lentre” kitáruló alakját.

Amint megláttam, ezer emlék villant fel bennem, meg belém hasított az is, hogy elrohantak az évek…

Milyen makacsul kapaszkodnak egymásba öt évtizede a színes, szakadt karikák. Szükségük van egymásra. Együtt pedig szükségük van az örökzöld fára, hogy „létüknek” értelme, tartása, tartalma legyen. Az örökzöld fát díszíteni, kiemelni, ragyogtatni; – ezért lettek…

A karácsonyfa keresztyén szimbólummá vált, de arra a Jézus Krisztusra mutat, akiben az örök élet Ura kitárta karjait felénk, irgalmas, örök ölelésre, akárcsak a fenyő „kifelé és lefelé” táruló ágai. Az örök élet Ura eljött hozzánk, hogy egymáshoz kössön bennünket, és megtartó, örök életének „zöldjére” fűzze földi életünk minden mozzanatát.

Ha a mi üdvözítő Urunk „tart” minket, ha Ő hordoz, akkor mi is Őt díszítjük, egymást erősítjük, és múlandó életünk örök értelmet és életet nyer.

Hogyan látja a Református Egyház, gyülekezetei, lelkészei jövőjét, szolgálatát? Várható–e megújulás?

Én reménységgel tekintek a jövőbe. Vannak alapvető strukturális változások, de Isten ezek között is megőrzi népét. Egyes szociológusok (Ulrich Beck, „Kockázat–társadalom” című műve) a modern társadalmakra nézve kontinuitás helyett alapvető törésről beszélnek, miszerint a posztmodern világot a korábbi, megszokott kategóriák szerint nem lehet leírni, vizsgálni. Hiszem, hogy ha egy ilyen törést élünk most át, vagyis alapvető változásokat; – még ezekben az alapvető változásokban is megtartja Isten az Ő egyházát és az örökkévaló értékeket.

Egyébként a dunántúli reformátusság számos ok miatt gyarapszik, hiszen a kelet–nyugati mobilizációs irány érvényesül országon belül is. Persze számolnunk kell a vidékről városokba irányuló mobilizációval. Egyre több intézményünk van, lelkészeink tekintetében pedig országosan is túlképzés van. Nagyon sok képzett, több diplomával rendelkező, nyelveket beszélő fiatal lelkész végez szolgálatot; – akiktől emberileg joggal várjuk a megújulást.

Ugyanakkor a megújulás csak hitben és elhívott szolgálatban tapasztalható meg, amely az evangéliumi lényegre koncentrál, arra a lényegre, amelyet Isten speciálisan az egyházra bízott. Számomra a megújulás nem technikák, módszerek, számok függvénye. Elsősorban nem közösségépítés, nem programok, alkalmak hálózata, nem építkezés; – még akkor sem, ha látható módon ezekben is megnyilvánulhat a megújulás folyamata az egyházban. A reformáció lényege azonban éppen az, hogy vissza re–formál, visszaalakít, arra az eredeti formára, arra az örök igazságra, amely tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ez pedig Jézus Krisztus megváltó szeretete.

Milyennek értékeli a 2017–es esztendőt és milyen tervekkel vág neki az új esztendőnek?

A 2017–es esztendő, a „Reformáció 500” miatt túlfeszített volt, miközben mindennapi feladatainkat is végeztük, ezért minden áldás és öröm ellenére nagyon elfáradtunk. Az Úr megtartó kegyelmében bízunk 2018–ban és előjegyzési naptáram már most tele van a jövő esztendőre nézve is. Van feladat bőven, nem fogunk unatkozni. Az áldása kísérjen bennünket. (1Mózes 28,15).

Balatonalmádi–Pápa, 2017. november 29.

Steinbach József

református lelkész,

a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke,

a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke