Megkérdezni az Urat – igehirdetés 2017.10.22.

Megkérdezni az Urat…

(1) Jelentették egyszer Dávidnak, hogy a filiszteusok megtámadták Keílát, és fosztogatják a szérűket. 

(2) Ekkor megkérdezte Dávid az Urat: Elmenjek, és megverjem a filiszteusokat? Az Úr ezt felelte Dávidnak: Menj el, verd meg a filiszteusokat, és szabadítsd föl Keílát! 

(3) De az emberei ezt mondták Dávidnak: Még itt, Júdában is félünk! Csakugyan menjünk el Keílába, a filiszteusok csapatai ellen? 

(4) Dávid ismét megkérdezte az Urat. Az Úr pedig így válaszolt neki: Indulj, és menj el Keílába, mert kezedbe adom a filiszteusokat. 

(5) Elment tehát Dávid az embereivel Keílába, harcba szállt a filiszteusokkal, elhajtotta jószágaikat, és nagy vereséget mért rájuk. Így szabadította fel Dávid Keíla lakóit. 

(6) Amikor Ebjátár, Ahímelek fia Dávidhoz menekült Keílába, az éfódot is magával vitte. 

(7) Ezután jelentették Saulnak, hogy Dávid Keílába ment. Akkor ezt mondta Saul: Kezembe adta őt az Isten, hiszen saját magát zárta be azzal, hogy egy kapuval és zárral felszerelt városba ment. 

(8) Ezért mozgósította Saul az egész hadinépet, hogy Keíla ellen vonuljon, és körülzárja Dávidot embereivel együtt. 

(9) Dávid azonban megtudta, hogy Saul rosszat forral ellene. Ezt mondta Ebjátár papnak: Hozd ide az éfódot!

(10) Majd ezt mondta Dávid: Uram, Izráel Istene! Azt a hírt hallotta szolgád, hogy Saul ide akar jönni Keílába, hogy elpusztítsa miattam a várost. 

(11) Kiszolgáltatnak–e neki Keíla polgárai? Idejön–e Saul, ahogyan szolgád hallotta? Uram, Izráel Istene, jelentsd ki szolgádnak! Az Úr így felelt: Idejön. 

(12) Akkor ezt kérdezte Dávid: Kiszolgáltatnak–e engem és embereimet Saulnak Keíla polgárai? Az Úr így felelt: Kiszolgáltatnak.

 

(1Sámuel 23,1–12)

(Textus: 1Sámuel 23,4)

 

Már egy évtizedes élményem, amikor a Művészetek Palotájában egy világhírű zongoraművész koncertjére kaptunk meghívást.

Az első emeleten, a színpad fölött ülhettünk le, tökéletes rálátással a zenekarra és a zongorára.

Vastaps fogadta a művészt.

A lecsendesedett nézőtér előtt odaült a művész a zongorához, igazított valamit a székén, elhelyezte kezeit a zongora billentyűi fölött, aztán lehajtott fejjel hosszan, vagy fél percet várt. Néma csendben, egy pisszenés nélkül várt a közönség is vele együtt.

Azután, mivel a művész nemcsak szólista volt, hanem a zenekar karmestere is, jobb kezével intett a zenekarnak, és felcsendült a mennyei zene, Mozart C–dur zongoraversenyének első taktusaival.

 

Amikor mindennek tanúja voltam, egy evangéliumi rész jutott eszembe; – az, amikor a mi Urunk Jézus Krisztus virrasztva imádkozta át az éjszakát, mielőtt kiválasztotta tizenkét tanítványát.

Sokszor imádkozott így a mi Urunk.

Most a döntő választás előtt pedig még Ő is, az Isten–ember, imádkozva virrasztotta át az éjszakát, hogy mindenben az Isten akarata érvényesüljön (Lukács 6,12).

 

A két jelenet, lényegét illetően ugyanaz, ha időtartamában más is; – mert mindkettő az Urat kérdezi meg, az Isten akarata után tudakozódik, zörget az Isten ajtaján, hogy választ kapva, az Isten akaratához igazodhasson.

Mai Igénk is ennek fontosságát hangsúlyozza: Dávid megkérdezte az Urat, a 23. fejezetben ötször, a mai igeszakaszban háromszor.

1.

A mai üzenet így hangzik: Fontos MEGKÉRDEZNI AZ URAT! (1–4)

 

A mai üzenet akkor lesz igazán érthető, ha először összefoglalom a felolvasott történet lényegét (1–12).

Dávidot, mint neves hadvezért, megkéri Keila városa, hogy segítsen a városon, embereivel együtt, hiszen a filiszteusok folyton fenyegették őket.

Ez a város Jeruzsálemtől délre, Betlehemtől 25 km–re feküdt, már a filiszteus törzsekhez közel.

Dávid a város segítségére siet embereivel.

De mivel Dávid emberei között is megbújtak hírvivők, ezért Saul király, aki megszállottan olthatatlan gyűlölettel tört Dávid életére, megtudta, hogy Dávid egy zárt városban, Keilában tartózkodik; – ezért most könnyen kézre kerítheti őt.

Dávid kénytelen volt elmenekülni Keila városából, mert nemcsak sejtette, hanem kijelentést is kapott, hogy a város, hálából kiszolgáltatná őt Saulnak.

Ezzel Dávid újabb hosszú bujdosása kezdődött el, amiről a fejezet második szakasza tudósít.

 

Ez maga az eseménysor, a felszín, a kerettörténet.

De a történet mögötti üzenet a lényeges.

Dávid megkérdezte az Urat, hogy mit tegyen. Dávid ebben az igeszakaszban háromszor, a fejezetben ötször kérdezte meg az Urat.

Dávid először egyedül kérdezte meg az Urat, hogy felvonuljon–e a város segítségére, vele lesz–e az Úr? (1–2)

Aztán a többiekkel együtt járult az Úr színe elé Dávid, hiszen kiderült, hogy az emberei félnek (3–4). Ezért együtt kérdezték meg az Urat, hogy mit tegyenek?

Amikor pedig úgy tűnt, hogy Saul haragja miatt menekülniük kell a városból, akkor Ebjátár pap jelenlétében, a főpapi efóddal a kezükben kérdezik meg az Urat: „Hogyan legyen tovább?”

Dávid, a többiekkel együtt és a főpappal együtt megkérdezte az Urat a döntő pillanatokban.

Dávid rendszeresen megállt az Úr színe előtt, és tudakolta az Isten akaratát, az egyetlen tökéletes akaratot, ahhoz akart igazodni, hiszen Istennek mindig igaza van, és igazsága mindig népe javát szolgálja.

Dávid ezért kérdezte az Úrtól: mit tegyek, mit tegyünk, mi lesz velem, mi lesz velünk?

Majd kitérek arra, hogy lehet–e, miként lehet az Urat ilyen részletekbe menően megkérdezni, és remélhetünk–e erre érdemi választ, mármint a részletekre is?

Most azonban maga a tény hangsúlyos, ez az üzenet: Dávid rendszeresen megkérdezte az Urat.

Dávid rendszeresen megállt az Isten színe előtt, és aki így tesz, az alázattal megvallja, hogy nem elégséges önmaga számára, és az Úr nélkül semmit sem tehet (János 15,5); – illetve az ilyen ember megvallja, hogy nem tudja, mit, mikor, hogyan szóljon, cselekedjen.

Bizony, a világ történéseit látva, kicsi és nagy színtereken egyaránt, azt fogalmazhatjuk meg, hogy egyre inkább nem tudjuk, „mitől működhetne jobban” ez a világ.

Az Úr nélkül nem megy jobban!

 

Vagyis az üzenetet másik oldalról is megfogalmazhatjuk: Dávid megkérdezte az Urat, mert nem a saját akarata, érzései, bölcsessége szerint akart cselekedni, hanem az Isten akarata szerint.

Gondoljunk csak bele, milyen akaratosak vagyunk mi, világban és egyházban egyaránt, és szinte nem is ismerünk mást a saját akaratunkon kívül, amit szívesen összekeverünk az Isten akaratával. Legyen meg a Te akaratod, Urunk! (Máté 6,10)

Tartsunk önvizsgálatot, hogy hányszor irányítanak bennünket az érzelmeink. Az érzelmek fontosak. Az érzelmi sivárság rettenetes. Az Isten az érzelmeken keresztül is sok mindent elvégezhet az életünkben. Az érzelmi intelligencia hiánya tragikus helyzeteket teremthet. De mindezek ellenére ki kell mondani, hogy az érzelmek félrevezetnek bennünket, mert a saját lelkünk, „pszüchénk” homályos, önző termékei ezek. Isten őrizzen meg bennünket az érzelmi keresztyénségtől! Pedig fenyeget ez a veszély minket a jóléti társadalmakban. Dávid az érzelmei ellenében az Úr akaratáért könyörög. Legyen meg a Te akaratod, Urunk! (Máté 6,10)

Vizsgáljuk csak meg, hogy milyen gyakran vezet bennünket a saját bölcsességünk, okosságunk, tehetségünk, az ebből fakadó önhittségünk. Néha érdemes egy tárgyalást kívülről nézni, ahol mindenki túlbeszéli, túlokoskodja a másikat, fitogtatva a saját bölcsességét, miközben nem történik semmi érdemi. Szánalmas és nevetséges minden ilyen „kakasviadal”. Ne a mi bölcsességünk döntsön! Legyen meg a Te akaratod, Urunk! (Máté 6,10)

2.

Dávid rendszeresen megkérdezte az Urat.

De Dávid nemcsak egyedül, hanem közösségben is gyakorolta ezt a mennyei kopogtatást (Máté 7,7–11).

Dávid a többiekkel együtt kérdezte meg az Urat: EGYÜTT KÉRDEZTÉK MEG AZ URAT (3–5)

Ezt hangsúlyozva egyben arra a kérdésre is válaszolunk, hogy miként lehet megkérdezni az Urat.

 

Természetesen a rendszeres kegyesség fontos eleme a belső szoba csendje (Máté 6,6), hiszen vannak olyan „témák”, amelyek csakis az Úrra tartoznak, senki másra; – illetve ezekkel mást nem terhelhetünk, csakis Őt.

Dávid is először a belső szoba csendjében vitte az Úr elé döntő kérdését.

De ez az igeszakasz is jelzi: nem biztos, hogy ez a helyes sorrend. Lehet, hogy fordítva kellene, először együtt, aztán a belső szoba; – először az egyház, a testvérek közössége, utána magamban az Úrral…

 

De vannak olyan döntéseink, amelyek másokra is kihatnak. Sok ilyen döntésünk lehet.

Ezt jelzik is Dávid emberei. Most végre biztonságban vagyunk – mondják Dávidnak – te pedig újból ki akarsz mozdítani minket innen, pedig mi itt is félünk, nem hogy egy újabb, ismeretlen helyen (3).

Dávid ezért, már velük együtt kérdezte meg az Urat, hogy mit tegyenek (4).

A testvérek közösségében, egymás hite által erősödve, egymásnak segítve lehet igazán megkérdezni az Urat.

Minden istentiszteleten, keresztyén összejövetelen ez történik, a puszta jelenlétünk is ezt hirdeti: – Uram, itt vagyunk, tele van az életünk gonddal és bajjal, házasságban, családban, munkahelyen, egyházban, közéletben, társadalomban, politikában, világban; – nem tudjuk, mit, mikor, hogyan tegyünk; – jöjj segítségünkre!

Együtt, rendszeresen (4) együtt! Ez áldott kopogtatás az Isten ajtaján.

Az Úr ezt a rendszeres, kitartó kopogtatást nem hagyja válasz nélkül (Máté 7,7–11; Lukács 18,1–8).

A családban, mint kis gyülekezetben történő imádság is ilyen közös kopogtatás.

Dávid a rábízottakkal együtt, a testvérek közösségében kérdezte meg az Urat.

De a testvérek közössége vagyunk–e? Igazán, krisztusi módon szeretjük–e egymást?

 

Dávid megkérdezte az Urat, majd a többiekkel együtt kérdezte meg az Urat, és az Úr főpapjának jelenlétében kérdezte meg az Urat (6–12).

Nem véletlenül hangsúlyozza ki az Ige, hogy az Ároni főpapi család utóda volt Ahimelek, akit Saul megöletett, de Ahimelek pap egyik fia, Ebjátár Dávidhoz menekült és vele volt Keilában is (6).

Isten rendelése szerint a főpapok voltak azok, akiket az Isten kiválasztott, elhívott az Ő látható szolgálatára. Ők mutatták be az áldozatokat, ők mehettek be évente egyszer a Szentek szentjébe, és a pontos előírások szerint elkészített főpapi ruhájukban ők kérdezték meg az Urat is, egy–egy nagy döntés előtt.

Ennek a főpapi ruházatnak része volt, a piros és kék lenfonálból készített efód, igazából egy elöl, hátul testre simuló mellény, amelyet a vállon kapcsok fogtak össze, Ezt vették fel, amikor az Urat megkérdezték (9).

Dávid Ebjátár főpappal és a néppel együtt, az efódot megragadva kérdezte meg az Urat.

Jézus Krisztus óta ezek az előírások más értelmet nyertek, mert nem közvetítők a papok, hiszen egyetlen közbenjárónk csakis az Úr Jézus Krisztus (1Timóteus 2,5).

De ez a jelenet mégis annak fontosságára mutat rá, hogy van egy látható egyház, annak van egy látható rendje, elhívott szolgáival, szent épületeivel, tárgyaival, bizony hagyományaival együtt; – az Urat áldottan megkérdezni a látható egyház kereteinek ékes és szép rendjében lehet.

Dávid is komolyan vette ezeket a kereteket.

A látható egyház tisztelete nélkül, valamint a valódi testvéri (egymást igazán szerető) közösség nélkül nehéz az Úr színe elé járulni…

Hogy értsük: Engem mindig zavar, ha valaki a testvérére panaszkodik, annak háta mögött, vagy ha a lelkészére panaszkodik. Lehet az jogos is, persze; – meg valahol ezeket is meg kell beszélni! De itt most egy lelkületről van szó, amely olyan módszereket és eszközöket használ, az állandó panaszkodásról, a „soha semmi nem jó” nézőpontjáról most nem is beszélve, amelyek a látható egyház tiszteletével, alapvető rendjével összeegyeztethetetlenek, a testvéri szeretettel pedig végképp nem vágnak egybe.

 

Tehát, a látható egyház keretei között, a testvérek közösségében járulhatunk áldottan az Úr színe elé, minden tekintetben; – akár azért, hogy megkérdezzük Őt. Ezt aztán követheti a belső szoba csendje.

Hadd említsek erre is egy példát, hogy jobban értsük az üzenetet.

Mindig csodáltam az operaelőadásokat, noha az operák tartalmának többsége kevésbé köt le, de a produkció összessége mindig lenyűgöző. Hiszen egy előadás rendkívül összetett, ahol mindenkinek adott a maga helye, pontos feladata, egy tökéletes rendben; – és csakis így jöhet létre az előadás; – amihez kell még valami mennyei több is, hogy az megragadja a nézőt.

Egy ilyen előadás tehát minden esetben közösségi munka, ahol mindenki rászorul a másikra és ahol az egyes zenészek, a zenekar, a kórusok, a szólisták és háttérben a technikusok, díszletesek, öltöztetők mind–mind a maguk helyén részesei egy alkotásnak, de az ezészért látható módon a rendezőn túl, a karmester felel, mert egy adott előadás láthatóan az ő kezében van. Mindenki rá figyel. Ezt elvitatni tőle, az előadás teljes csődjét jelentené.

Történt egyszer egy előadáson, amelynek tanúi voltunk, hogy az előadás kellős közepén, amikor lefutott egy jelenet, a karmester kifordult az elsötétített nézőtér felé és azon átkiabálva, kiszólt hátra a technikusi szobába: „Kérem a technikus kollégákat, hogy legyenek szívesek a zenekari árokba visszaadni a fényt, mert 5 perce vaksötétben játszunk!” Ezek után néma csend és percekig állt az előadás, majdnem függöny lett a vége, de aztán visszajöttek a fények a zenekari árokban.

Valaki nem volt a helyén és ez mindenkinek kellemetlenséget okozott.

Ugyanakkor megfordítva a gondolatot a látható előadásért a karmester a felelős, az „egész” most az „ő dolga”, őrá kell figyelni. Egyszer egy szülői értekezleten egy okoskodó szülőt pillanatok alatt leállított a tanárnő: „Ezt én megoldom, ez az én dolgom!” Ezzel a pedagógus elejét vette a további értelmetlen fecsegésnek, és adott helyzetben tisztázta, hogy kinek mi a dolga, hol a helye…

De a sikeres előadáshoz még a láthatatlan technikus pontos munkája is szükséges!

És ezen túl kell még valami „több” is! Hadd mondjam ki: kell az Úr jelenléte, hogy egy ihletett előadás létrejöhessen.

Tehát amikor megkérdezzük az Urat, akkor egymásra szorulunk, a testvérek közösségére, egymás hitének erejére; – valamint a látható egyház kereteinek szép rendjére; – aztán majd a belső szoba csendjére; – de mindannyian egyenlőek vagyunk abban, hogy lelkész, gondnok, presbiter, bármelyik gyülekezeti tag egyenlő abban, hogy egyként az Urat kérdezi, az Úr akaratát szeretné megismerni, és ahhoz igazodva az Úrtól vár szabadító segítséget, nem pedig embertől!

Ám ez a tény soha nem rúghatja fel a „szent rendet”:

– azt, hogy a karmester a felelős, az „egészért” láthatóan „elhívott”, akire figyelni kell, akinek a „dolga”, hogy minden rendben legyen;

– miközben mindenki biztosan tudja a maga szólamát és helyét, beleértve a technikusokat is;

– így reménykedhetünk abban, hogy az Úr is megérkezik és az egészre áldását adja.

3.

Tehát Dávid megkérdezte az Urat, majd népével együtt a főpap jelenlétében kérdezte meg az Urat.

Ekkor pedig együtt megtapasztalták a csodát; – azt, hogy AZ ÚR VÁLASZOLT (4).

 

Az már önmagában csoda, hogy szól az Úr, kijelenti magát nekünk, nem hallgat; – ezért nem hiába kérdezzük meg Őt.

Igéjében szól az Úr. Ma mindenképpen erre figyelve indulhatunk el, ha meg akarjuk kérdezni az Urat. Tehát e tekintetben nincs más út, mint imádságos szívvel, rendszeresen Isten Igéjét olvasni és tanulmányozni…

Ebben a rendszeres kegyességben élve állhatnak össze a „részletek” is, egy–egy kérdést illetően.

Vagyis nem arról van szó, hogy évente, vagy havonta egyszer történik valami rendkívüli dolog az életünkben és akkor ijedtünkben oda menekülünk az Istenhez: Jaj Istenem segíts, mond meg, hogy mit tegyek! Gyakran keresnek meg engem is ilyen kérdésekkel, rajtam keresztül várva az Úr válaszát, hogy egy adott helyzetben mit és hogyan kellene tenni.

Ismét hangsúlyozom tehát, hogy szól az Úr, Igéjében szól az Úr és a rendszeres kegyesség során állnak össze egyre inkább a „részletek” is egy–egy döntést illetően, hogy éppen mi az Úrnak kedves, mi az Ő akarata az adott helyzetben.

Az Úr úgy is szól, hogy a rossz hírt is elmondja. Nem hagyja, hogy illúzióban ringassuk magunkat. Vagyis örömhír az is, ha maga a hír, Isten válasza nem jó hír, mert ezzel is védi az Úr az Övéit. A mai igeszakaszban is láttuk, hogy Isten figyelmeztette Dávidot, hogy bizony a vele lévők közül is egyesek jelentgetnek (1), viszik a híreket Saulnak (7); – sőt, azt is kijelentette Dávidnak, hogy az a város, amelyet ő megszabadított, bizony úgy hálálja meg a segítséget, hogy ki fogja szolgáltatni félelmében Dávidot Saul királynak (10–12).

Dávid számára összeállhattak tehát a részeltek is, mert rendszeren megállt az Isten színe előtt, a testvérek közösségében, a látható „egyház” rendjében.

 

Az Úr tehát válaszol úgy, hogy szól, ha rendszeresen megkérdezzük Őt; – és válaszol úgy is „kegyes” népének, hogy cselekszik az Úr.

Isten Igéje ugyanis nemcsak szó, hanem tett is egyben.

Ez itt és most azt jelenti, hogy az események Isten népének és az egyes hívő embernek életében, az Úr kezében vannak.

Ő az események Ura, aki népe életében nem bízza a dolgokat a véletlenre.

Ezért Isten népe imádkozhat úgy is, amikor megkérdezi az Urat, hogy kéri Őt; – irányítsa az eseményeket is akarata szerint, legyen ez a jel; – nyisson meg ajtókat az Úr, amin be szabad menni és zárjon be ajtókat, amin tilos betekinteti.

Egyik ismerősöm ezt így fogalmazta meg: „Még mindig tanácstalan vagyok, hogy mit tegyek, imádkoztam, most már indulni kell és lesz, ami lesz!” Ez a „lesz, ami lesz” pontosan ezt jelenti, hogy hisszük, Isten az eseményeknek is Ura, azokon keresztül is vezeti az Övéit; – az események irányításán is válaszol népének és cselekszik népéért.

 

Isten végső válasza azonban az Ő egyszülött Fia, Jézus Krisztus, akiben megváltotta népét, bennünket.

Igazából mindent innen kellene néznünk, amikor az Úr elé járulunk, mert ez azt a bizonyosságot jelenti, hogy az Úr már eleve meghallgatott bennünket, mielőtt még kértünk volna Őtőle valamit. Jézus Krisztus is így imádkozott, ezzel a bizonyossággal, Lázár sírjánál (János 11,42).

Isten nem engedte Dávidot kiszolgáltatni Saul királynak, pont ezért figyelmeztette őt, aki a vele lévőkkel együtt elmenekülhetett Keila városából.

Isten azonban az Ő utódát, Jézus Krisztust kiszolgáltatta, miattunk, érettünk, helyettünk a golgotai kereszten; – hogy bennünket megváltson az Ő feltámadásának dicsőségében.

Mindig a megváltás örömhírére tekintve kérdezzük meg tehát az Urat.

Ebben a végső, krisztusi válaszban ugyanis már eleve ott a felelet. Ez a bizonyosság akkor is erőt ad, ha a részleteket illetően éppen az az Isten válasza, vagy cselekvése érettünk, hogy konkrétan nem véd, óv meg bennünket.

De nekünk ilyenkor is tudnunk kell, ha nem is védene és óvna meg bennünket „valamitől” az Isten ebben a világban, akkor is örökre megőriz, megőrzött minket Ő az Úr Jézus Krisztusban.

Tehát:

– Kérdezd meg bátran és rendszeresen az Urat!

– Mindenekelőtt együtt, a testvérek közösségében, a látható egyház rendjében kérdezzük meg az Urat; – így járuljunk az Ő színe elé!

– Az Úr pedig nem hagyja válasz nélkül kiáltásunkat, imádságunkat, rendszeres kegyességünket, mert Ő szól és cselekszik érettünk; – illetve egyszer s mindenkorra cselekedett érettünk a Jézus Krisztusban.

 

Nincs ennél a bizonyosságnál „jobb”, örömtelibb, boldogabb bizonyosság, amit együtt élhetünk át, az Ő színe előtt.

Ez a jó az örök élet valósága földi életünkben: az Úr válaszolt nekünk a Jézus Krisztusban, nem hiába járulunk tehát Őhozzá rendszeresen, bármi történjék is.

 

Az egyik lányom ma, az istentisztelet után kinézett magának egy sütőtökből készült, madártejjel töltött édességet, amit gyönyörű kehelyben szolgáltak fel neki.

Előtte nem volt túl jó kedve, de amikor megkóstolta, hát egyszerre csak felragyogott az arca: „Ilyen finomat még nem ettem!”

Eszembe jutott: a madártej volt a legkedvesebb gyerekkori, ritkán élvezett eledelem.

Ma megtehetném, hogy gyakrabban élvezem, de mégsem szabad, mert bizonyos koron túl az használ, amit az ember nem eszik meg.

De „odaát” majd jut nekem is ebből a legjobb jóból!

Elég öröm volt az, hogy a lányom, meg a családom örült. A gondterhelt arc felragyogott.

 

No valami „ilyesmi”, valami ilyen felragyogó öröm az a bizonyosság; – ami az Isten, Jézus Krisztusban nekünk ajándékozott örök válaszából következik: Nincs ennél jobb!

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. október 22.