Mélységből – igehirdetés 2017.12.25.

(1) Dávid azonban ezt gondolta: Egy napon mégis el kell pusztulnom Saul kezétől. Legjobb lesz gyorsan elmenekülnöm a filiszteusok földjére. Akkor majd hiába üldöz engem Saul Izráel egész területén, megmenekülök a kezéből. 

(2) Elindult azért Dávid, és átment hatszáz emberével együtt Ákíshoz, Máók fiához, Gát királyához. 

(3) Letelepedett Dávid Ákísnál Gátban embereivel együtt, mindegyik a maga háza népével, Dávid is a két feleségével: a jezréeli Ahínóammal és a karmeli Abígajillal, Nábál volt feleségével. 

(4) Amikor jelentették Saulnak, hogy Dávid Gátba menekült, nem kereste tovább. 

(5) Egyszer azt mondta Dávid Ákísnak: Ha jóindulattal vagy hozzám, adj nekem helyet az egyik mezővárosban, hogy ott lakjam! Miért lakjék szolgád veled együtt a király városában? 

(6) Akkor nekiadta Ákís Ciklágot – így lett Ciklág Júda királyaié mindmáig. 

(7) Az az idő, amíg Dávid a filiszteusok mezején lakott, egy esztendő és négy hónap volt. 

(8) Egyszer felvonult Dávid embereivel együtt, és megtámadták a gesúriakat, a gézerieket és az amálékiakat. Ezek voltak ősidőktől fogva annak a földnek a lakói Súr felé menet Egyiptom országáig. 

(9) Valahányszor Dávid betört egy területre, sem férfit, sem asszonyt nem hagyott életben, és elvitt juhot és marhát, szamarat, tevét és ruhaneműt, azután visszament Ákíshoz. 

(10) Amikor Ákís ilyenkor megkérdezte, hogy most éppen hová törtek be, Dávid ilyeneket felelt: Júda déli részére! A jerahmeéliek déli területeire! A kéniek déli területére! 1Sám 30,14 

(11) Dávid nem hagyott életben, és nem vitt Gátba sem férfit, sem asszonyt, hogy ne mondhassák el: Ezt meg ezt csinálta Dávid! Ez volt a szokása egész idő alatt, amíg a filiszteusok mezején lakott. 

(12) Ákís pedig bizalmába fogadta Dávidot, mert ezt gondolta: Nagyon meggyűlöltette magát a népével, Izráellel, ezért örökre az én szolgám marad.

(1Sámuel 27,1–12)

(Textus 27,1)

Karácsony ünnepén, a soron következő, nehéz fejezet, Sámuel első könyvéből; – egyrészt felragyogtatja előttünk a karácsonyi evangéliumot, bizonyságául annak a kálvini elvnek, miszerint a teljes Írás Jézus Krisztusról tesz bizonyságot; – másrészt önvizsgálatra késztetve felkészít bennünket a szent jegyek vételére.

A mai igeszakaszt olvasva a zsoltáros könyörgése jut eszünkbe: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” (Zsoltárok 130,1)

1.

Megdöbbenünk: HOVA JUTOTT DÁVID? (1–12)

Hova jutott Jézus Krisztus ősatyja, a kiválasztott, a már felkent király, az ígéretek birtokosa, az Isten szíve szerint kedves ember? (1Sámuel 13,14)

Vegyük sorra, fejeztünk alapján, hogyan jutott egyre mélyebbre Dávid.

Közben tartsunk önvizsgálatot…

Dávid elhagyta az Istentől rendelt helyét, feladatát, hazáját (1–3).

Dávid idegenbe menekült.

Valóban, nyomorúságos volt a sorsa, emberileg nem látszott a megoldás, és felőrölte őt Saul folyamatos üldözése.

De eddig kitartott az Úrtól rendelt „helyén”, még ha menekülnie is kellett ide és tova, hogy életben maradhasson.

Most azonban saját kezébe veszi a sorsát, ő dönt, ő mozdul, ő keresi a megoldást, megpróbálva a szerinte utolsó esélyt, és a szomszédos filiszteus királyhoz, Gát királyához, Ákishoz menekül.

Aki pedig elhagyja Istentől rendelt, akármilyen nyomorúságos helyét, az hűtlenné lesz, és azonnal elindul a lejtőn, a mélységek felé, mint a lavina, sodorva magával mindenkit és mindent.

A most következő kifejezéseket említve, kérem, vonatkoztassunk el annak direktben „aktuális” jelentéseitől. Ezt előre bocsátva kimondhatjuk, hogy más az üldözött, és más a menekült.

Az üldözött, Isten indításának engedve, egy időre kijuthat a szorongatott helyzetből, hogy életben maradva, az első adandó alkalommal, visszatérhessen oda, és elvégezze ott Istentől rábízott feladatát. Az üldözött Isten kezében van, és áldott, valamint áldássá lesz, ha egy időre „futni” is kényszerül, mégpedig Isten parancsának engedve.

A menekült azonban inkább azt jelenti, amikor valaki önhatalmúlag, kizárólag saját érdekeit nézve, hűtlenül elhagyja kijelölt helyét és a jobbért, többért, biztonságosabbért elmenekül „idegenbe”, mégpedig isteni felhatalmazás nélkül. Dávid ezt tette. A hűtlenségen nincs áldás.

Dávid elhagyta helyét, idegenbe menekült, saját gyarló döntése, érdekei és bölcsessége vezetését követve.

Dávid, itt idegenben látszólag sikeressé lett (4–7).

Na éppen ez a legnagyobb csapda, óriási kísértés, a mélységek felé menetelés biztos lépcsőfokainak egyike.

Egyrészt azt olvassuk, hogy amint Saul király megtudta, hogy Dávid a filiszteusokhoz menekült, nem üldözte tovább. Tehát sikerrel járt Dávid menekülési terve. Eddig hiába próbálta ezt elérni, kétszer is bebizonyítva jóindulatát Saul iránt (24,10–13; 26,13–25), mégsem jutott eredményre. Lám, most sikerrel járt (4).

Másrészt Dávid kap egy várost Ákistól, a filiszteus királytól, Ciklágot (5–6).

Dávid tehát berendezkedett „idegenben”; mintha elfeledkezett volna Istenéről, a feladatáról, a neki adott ígéretekről.

A látványos sikerek azonban éppen attól veszélyesek, hogy önhitté tesznek, és hamar elillannak, vagyis mulandóak. Ezzel azonban a siker idején egyáltalán nem számolunk, önhittségünket pedig észre sem vesszük.

Dávid ugyanis önhittségében hazugul gonosszá lett (7–12).

Egyre mélyebbre sűlyedt Dávid.

Az ember, látványos sikerei közben észre sem veszi, hogy mennyire gőgös, kegyetlen és gonosz lett; – és mennyi nyomorúságot okoz ezzel másoknak.

Dávid kettős játékot „játszott”.

Portyákat szervezett embereivel, a filiszteusok között és mellett élő őslakó népek között, akiket megölt, férfiakat és asszonyokat egyaránt, kifosztotta őket, majd a nyomokat eltüntetve azt hazudta a filiszteus királynak, hogy saját népe ellen fordult, hiszen a déli tartomány, Júda ellen fordult.

Döbbenetes, mivé lehet az ember; – még Isten embere is, milyen mélyre sodródhat!

Ne gondoljuk azt, hogy mi nem juthatunk ilyen mélyre; – azért ennyire mélyre nem…, azt túlzás lenne állítani.

Ne is hárítsunk azzal, hogy ilyen talán „kint”, a világban előfordul, de közöttünk, a hívők közösségében, az egyházban azért ennyire mélyre nem sűlyedhetünk.

Márpedig, mivel úrvacsorára készülünk, tartsunk csak önvizsgálatot, mi „egyházi” emberek.

A kiválasztott Dávid milyen mélyre jutott, és mi is megtapasztalhatjuk ezt a „zuhanórepülést”. Ne tartsuk magunkat különbnek. Isten csak töredelmes szívvel emel fel és ölel magához a kegyelmével, hogy a mélységeket is javunkra fordítsa.

Tehát sokszor mi is elhagyjuk a helyünket, hűtlenül és engedetlenül, és magunk vesszük kezünkbe az életünket, ezernyi jákóbi ügyeskedéssel.

Mi is gyakran be akarunk rendezkedni ebben a világban, elfeledkezve Istentől kapott feladatunkról, hogy látható, látványos, mulandó sikerekkel kápráztasssuk el magunkat és másokat.

Mi is számtalanszor leszünk önhitten, tudatosan gonosszá, tapintatlanná, egymás bántásának ezernyi módjával gyötörve egymást; – az egyházban is.

2.

Ezek után tegyük fel azt a kérdést, hogy MIÉRT JUTOTT ILYEN MÉLYRE DÁVID? (1)

Az okok között említsünk először egy „külső” szempontot.

Többet is felemlíthetnénk, de legyen elég egy, amibe ebben a helyzetben a legdöntőbb.

Dávid és Saul, életre–halálra menő viaskodásuk során többször kibékültek (24,10–13; 26,13–25).

Sajnos, törékeny minden emberi „kibékülés”.

Ezek csak egy ideig tartanak, újabb konfliktus esetén azonnal kiderül sérülékenységük.

Talán jobb, ha a felek a látható kibékülés után kerülik egymást, így valamennyire fenntartható a béke látszata…, egyébként újból baj lehet.

A kibékülés ugyanis emberi produktum, alkuk izzadságszagú eredménye.

Valójában megbékélésre lenne szükség, amit nem ember, hanem Isten végez el, újjászülő, bűnlátást, bűnbánatot és bűnbocsánatot is ajándékozó kegyelme által, így ennek a szentlekes folyamatnak része az „elengedés” is: el tudom engedni a sérelmeket, az önsajnálatot, a múltat; – és tudom szeretni a másikat, a korábbi ellenségemet, meg tudok bocsátani, még akkor is, ha az emlékezetemből nem tudom kitörölni a történteket. Éppen ebben van a megbocsátás csodája.

Megbékélésre ember nem képes, ez Isten cselekvése. Az ember csak kibékülni tud.

Mivel Dávid és Saul csak kibékültek, olykor–olykor, ezért Dávid joggal tartott Saultól, aki pedig mindig újra el is kezdte üldözni Dávidot, megszegve korábbi, sokszori ígéreteit.

A kibékülés ugyanis törékeny.

Dávid tehát idegenebe menekült, ott berendezkedett, és látszólagos sikerei közben elbízta magát, miközben észre sem vette, milyen „szörnyeteggé” torzult az élete.

A kibékülés ugyanis törékeny.

Dávid pedig egyre mélyebbre jutott.

Miért jutott Dávid ilyen mélyre?

Az okok között említsünk másodjára egy „belső” szempontot is. Ez egy lényegibb szempont.

Törékeny a „kibékülés”, és törékeny az ember hite is.

Minden kegyelem, a hit ajándéka végképpen kegyelem.

Itt Dávid egyre mélyebbre zuhant, miközben egyre távolabb került az Úrtól, és egyre kisebb lett a hite, egyre gyengébbé lett az Istennel való kapcsolata is.

Fordítva is megfogalmazhatjuk: Mivel Dávid törékeny hite gyengült, ezért menetelt egyre lentebbre.

Egymást gerjesztő folyamatok ezek! Ha többet mozgunk, kevésbé vagyunk éhesek, és kevesebbet is eszünk. Ha abbahagyjuk a fizikai aktivitást, eltunyulva egyre éhesebbek leszünk, egyre többet eszünk. A kettő együtt pedig duplán dagasztja azt, akinek erre hajlama van. A genetika ugyanis mindent meghatároz. Van olyan ugyanis, aki féktelenül zabálhat, következmények nélkül… Ez teológiai értelemben Isten kiválasztó kegyelme, amely Dávidot méltatlanul is hordozta, még mélységeiben is. De erről majd máskor szólunk.

Dávid egyre mélyebbre jutott, és egyre gyengébb lett a hite; – illetve mivel egyre gyengébb lett a hite, egyre mélyebbre sűlyedt.

Ahol pedig gyengül a hit, ott kidől az élet, elsorvad, elszárad… Olyan ez, mint ahogy felázott talajban kidől a fa, víz nélkül elhervad a leszakított virág, és eső nélkül kiszárad a patakocska. Hit nélkül kidőlünk.

Imádkozhatunk! Urunk, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5), erősítsd a mi életünket (Filippi 4,13); – mert olyan törékeny a mi hitünk, olyan törékeny a mi békességünk. Jöjj, Szentlélek! (Cselekedetek 1,8)

Miért jutott Dávid ilyen mélyre?

A fenti külső és belső szempontok lényegét, számomra megkapóan foglalta össze az első vers: „Dávid azonban ezt gondolta, egy napon mégis el kell pusztulnom Saul kezétől.” (1)

Dávid belefáradt a kilátástalan küzdelembe, elmenekült saját meglátása szerinti, biztonságosabb helyre, hátha ott még adatik neki egy utolsó esély, mert ott, ahol éppen volt, már teljesen kilátástalannak tartotta élete ügyét.

Dávid feladta, reménysége elhagyta, hite meggyengült és a törékeny emberi körülmények maga alá temették őt.

Dávid szinte belebetegedett helyzetébe. Illésként azt mondta, hogy „elég” volt (1Királyok 19,4), így nem bírom tovább, még egy kísérletek teszek, és ennyi volt…

Ebben a panaszban ott sír minden reménytelenség, nemcsak Dávidé, hanem mindnyájunké.

Ez a panasz az ember nyomorúságából fakadó megfáradás, belefáradás, kiégés, értelmetlenség, hiábavalóság tapasztalata, a halál kikerülhetetlen fenyegetése, a lét–fájdalom kínja.

Hit nélkül valóban ennyi marad nekünk, semmi több; – és még hittel is csak egy hajszál választ el minket ettől a rettenetes emberi tapasztalattól, ami elől annyiféle pótcselekvésbe menekülünk; – hiszen olyan törékeny a hitünk; – és emberileg bármit tehetünk, előbb–utóbb úgyis halál lesz a vége…

Ez a tapasztalat a Prédikátor könyvének alaphangja.

Urunk, növeld a mi hitünket (Lukács 17,5).

Lám Dávid, egyszerre önhitt, aki magabiztosan kezébe veszi sorsát; – ugyanakkor nagyon is kedélybeteg.

Az önhitt emberek, a magabiztos emberek valójában nagyon is labilisak, személyiségükben, hitükben, emberségükben egyaránt.

Miért juthatott Dávid ilyen mélyre?

Most nem is beszélek az okok között arról, hogy a Dávid mellett lévő hatszáz embere sem erősítette őt, nem támogatta gyengülő hitét, nem tartották meg a zuhanás veszélyében.

Ez a közösség, a velünk lévők felelősségének, hitének kérdése.

Ez a gyülekezet erejének kérdése.

Kapunk–e itt valakitől, valakiktől, a testvérek közösségétől támogatást, segítséget; – amikor hűtlenül, látványos sikereinkben önhitten és gonoszul viselkedve, a törékeny békesség és a törékeny hit gyenge korlátján átesünk a mélységek felé, mindentől megfáradva; – vagy ezek is inkább csak taszítanak egyet rajtunk, ha baj van?

Dávid bukásához a másik hatszáz hitetlensége, hűtlensége is kellett.

Összesen hatszázegyen voltak ezek itt a mélységben (2)

3.

Láttuk tehát, hogy hova jutott Dávid, milyen mélységekbe.

Azt is elemeztük, hogy miért jutott ilyen mélyre.

Végezetül tegyük fel a lényegi kérdést, hiszen karácsony ünnepén most ide kellett megérkezni: VAN–E ILYEN MÉLYSÉGBŐL KIÚT? LEHETSÉGES–E INNEN SZABADULÁS?

Éppen ez karácsony evangéliuma!

Szabadító született nekünk (Lukács 2,11).

Ennek a szabadításnak az a lényege, hogy minden kegyelem; – és a mindenható, kegyelmes Isten karácsonykor lehajolt értünk, hogy kiemeljen minket a mélységekből; – abból a mélységből is, ahol emberileg már nincs esély, és átéljük a teljes tehetetlenség bénultságát.

Ez a szabadítás azt jelenti, hogy nincs olyan mélység, amiből ne adhatna az Úr újrakezdést.

Éppen ezt hirdette meg a karácsonykor született, nagypénteken meghalt, húsvétkor feltámadott Úr Jézus Krisztusban.

Ez a szabadítás azt jelenti, hogy a szabadító Úr az Ő kezébe vette az életünket, és megtartja azt, vagyis nem enged többé alázuhanni, nem engedi, hogy visszaéljünk ezzel a kegyelemmel. Ő ugyanis Szabadító és Megtartó egyszerre.

Ha pedig a mélységben ragadnánk ebben a világban, a betegség, a gyengeség, a testi–lelki, szellemi leépülés mélységében, az ezzel kapcsolatos mindenféle nyomorúságban és tökéletlenségben, ha ténylegesen belehalunk majd egyszer az életbe; – Isten az övéit akkor sem engedi el. Ő ugyanis Szabadító, Megtartó és Üdvözítő: ebben a világban és az örök életben is Ő az Úr!

Legyen világos a karácsonyi örömhír. Itt minden lefelé hull, aláhull. Van testi és lelki nehézségi erő. Mindenkit érint. Dávid is zuhant. Csak az élő Isten tud megszabadítani, megtartani, üdvözíteni. Ezért minden kegyelem. Jézus Krisztusban megtapasztalhatóan, „emberi módon” kinyújtotta felénk a kezét, megérintett, megragadott, felemelt, hordoz és átvezet az életen az örök életbe.

Két példával érzékeltetem, hogy mit jelent ez a karácsonyi örömhír, és miként ad az Úr szabadulást a legnagyobb mélységekből is.

Az egyik egy „direkt” példa lesz, a másik egy „hétköznapibb”.

Többször járunk börtönökbe, szolgálatot végezni. Gyakran járunk olyan helyeken, ahol igen súlyos ügyek terhelik a fogvatartottakat, akik hosszú évtizedek óta raboskodnak.

Megdöbbentő, amikor az Úr kegyelméből többen megtérnek, és erről bizonyságot tesznek. Bizonyságtételük része, hogy elmondják, miket műveltek korábban. Olykor annyira megrettenek a töredelmes szívvel elmondott, részletekbe menő beszámolókat hallva, hogy nehezen tudok hitelt adni a „bizonyságtételes sablonokból” álló lényegnek, a megtérésről, a hitre jutásról, a megváltozásról szóló örömhírnek; – miszerint az illető megváltozott.

Több helyre azonban ismét és ismét eljutunk, és a megtért fogvatartott továbbra is ragyog a hit újjászülő erejétől, pedig huszonöt éve raboskodik.

A legnagyobb igazolás azonban az, hogy a megtértek közül szabadulók odakint is, továbbra is, megszabadultan élnek. Valóban megtértek, megváltoztak.

Nincs az a mélység, amiből ne adhatna az Úr szabadulást, utána megtartatást, azaz üdvösséget.

A másik példa „hétköznapibb”.

A hittanos karácsony előtt egy egész napos alkalmat tartunk a gyerekeknek, áhítattal, játszóházzal, próbával és filmvetítéssel.

Az idén egy 1956–ban készült, francia rövidfilmet, valójában némafilmet néztünk meg: „A piros léggömb” címmel.

A film Párizsban játszódik, a Belleville negyedben, ahová ma nem tanácsos csak úgy bemerészkedni. Itt született Edith Piaf, itt rakták ki csecsemőként egy kapu lépcsőjére. Ma is látható ez a hely. A környék egy nagy olvasztótégely, mindenféle bűnözéssel, nyomorúsággal és mélységekkel. Novemberben arra jártunk és bemerészkedtünk a környékre, így saját tapasztalataink is vannak.

Itt játszódik a film. Egy kisfiú iskolába igyekszik, amikor egy elakadt léggömböt talál egy oszlop tetején, felmászik érte, és örömmel viszi magával. Mindenhol vele van a piros léggömb, nem hagyja el…

Az osztálytársai azonban elirigylik tőle, és mivel sokan vannak, léggömb meg csak egy, ezért elhatározzák, hogy elveszik tőle és összetapossák a piros léggömböt.

Megdöbbentő jelenetek ezek, ahogy bandákba verődve törnek elő, rátámadnak a fiúra, csúzlival lőnek a léggömbre; – egy ideig sikertelenül.

De aztán az egyik fiú egy váratlan pillanatban a földre suhanó léggömböt, hatalmas bakancsával széttapossa.

Hatalmas puffanással és óriási „patával” trancsírozza szét a banda egyik tagja a másik játékát, örömét, boldogságát… A léggömb piros vérként folyik szét a földön, elégedett röhögés kíséretében.

Igen, nem tudunk örülni a másik örömének, ha nekünk nincs, neki se legyen.

Nálunk, a testvérek közösségében, ugye nem fordul elő ilyen???

A befejezés mégis kiemel ebből a mélységből. Felületesen azt mondhatnánk: „meseszerű” befejezés ez. De nem! Én inkább úgy mondanám, hogy ez a befejezés egy evangéliumi látomás: A hatalmas Párizs minden szegletéből léggömbök sokasága repül a kisfiú segítségére, aki örömmel ragadja meg szalagjaikat, amelyek felemelik őt a város fölé, a magasba…

Megkérdeztem a film után a gyerekeket: Miről szólt ez a film. Elkápráztatott, hogy milyen mély és értelmes válaszokat adtak.

Ezeket összegezve hangsúlyoztam: Lám, ilyen a hit, a Jézus Krisztusba vetett hit, ez karácsony lényege is. Jegyezzétek meg, ez a hit az, amit soha nem vehetnek el tőletek; – minden mást elvehetnek tőlünk, széttaposhat mindent körülöttünk a gonosz; – de a hitünk, a feltámadott Urunk soha nem hagy el bennünket. Minél inkább megpróbálják a hitünket, vagy éppen szét akarnák taposni azt, annál több adatik helyette! A karácsonykor született Jézus Krisztus kiemel a mélységből, megtart, felemel, mindenek fölé…

*

Mélyre jutott Dávid, sok gyarló ok miatt, de Szabadítója, Ura kiemelte őt a mélységből.

Ő hajolt le értünk az első karácsonyon, és most is, Igéje és Lelke által.

A hirdetett Ige után ezt az örömhírt teszi kézzelfoghatóvá a látható Ige, az úrvacsora sákramentuma.

Vegyétek, egyétek, vigyétek! (Máté 26,26)

Istentisztelet karácsony első napján, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. december 25.