Az 1990-től megjelent német homiletikai tárgyú művek alapján (lásd irodalomjegyzék) a mai német homiletika területén az alábbi markáns irányvonalakat különíthetjük el

Az utóbbi évtizedekben, az un. „összegző” német homiletikák mellett, tovább folytatódtak a prédikációra irányuló empirikus vizsgálatok. Az itt nyert eredmények alapján a prédikáció és a hallgató, illetve a prédikátor és a hallgató kapcsolata került a figyelem középpontjába, de már úgy, hogy túlléptek az empirikus vizsgálatok keretein, és egyre erősebb lett az igény arra nézve, hogy a kutatások eredményeit a gyakorlat számára is hasznosítható módon fogalmazzák meg.

Összegző homiletikák

Ezek a munkák a homiletika tudományának egészét feldolgozzák, kiemelt figyelemmel az empirikus kutatások eredményeire. A homiletika tudományának klasszikus felosztását (elvi, materiális, formális, történeti homiletika) gyakran megváltoztatják és más tagolás szerint tárgyalják az anyagot; de néhány kivételtől eltekintve inkább rendszereznek, mint újat felismeréseket hoznak. Ebbe a csoportba az alábbi kiadványok tartoznak.

1992-ben a német homiletikai irodalom Jan Hermelink doktori disszertációjának megjelenésével lett gazdagabb.[1] Munkája a közelmúlt homiletikai koncepcióinak és prédikációértelmezéseinek részletes ismertetése és elemzése, és ezzel a mai homiletikai szituáció kidolgozása. A szerző az alábbi homiléták munkáságát tárgyalja: Hans Joachim Iwand, Manfred Mezger, Wolfgang Trillhaas, Ernst Lange, Hans Dieter Bastian, Gert Otto, Werner Jetter. Aki a mai német homiletika előzményeit akarja tanulmányozni, annak ez a 350 oldalas disszertáció alapmű és egyben nagy segítség is.

Figyelmet érdemel Klaus Müller, Homiletik c. összefoglaló kiadványa 1994-ből.[2] Ez egy kézikönyv, tankönyv, amely a homiletika minden területét feldolgozza, ugyanakkor látja az igehirdetés mai kihívásait is. Ezért kapta a könyv azt az alcímet, nehéz (kritikus, problémás) idők holmiletikai kézikönyve. A komplex állapotmeghatározás mellett figyelembe veszi a ma és a jövő kihívásait. A könyv szisztematikusan azokat a faktorokat vizsgálja meg, amelyek a prédikáció „sikerességét” befolyásolják. Teológiai hallgatók és már gyakorló prédikátorok is nagy haszonnal forgathatják.[3]

Itt kell megemlítenünk H. M. Müller, Homiletik c. könyvét (1998),[4] valamint 2002-ben jelent meg Wilfried Engemann, Einführung in die Homiletik c. könyve.[5] Fontosabb fejezeteit Fekete Károly, a Doktorok Kollégiumának Gyakorlati Teológiai Szekciójában ismertette, „A homiletika fő kérdései ma” c. remek előadásában.[6]

Empírikus vizsgálatok folytatódása

1974-ben Ernst Lerle (Grundriss der empirischen Homiletik) c. könyvével vette kezdetét a homiletikában az un. empirikus fordulat, majd Piper (Predigtanalysen, 1976), Gert Otto (Predigt als Rede, 1976) és Arens (Kreativität und Predigtarbeit, 1974) műveivel folytatódtak ezek a vizsgálódások.

Az empirikus homiletika megállapítása szerint a prédikáció hatását nem lehet a Szentlélek és az Ige „ex opere operato” hatására bízni, hanem a magunk emberi eszközeivel is hozzá kell járulni a prédikáció eredményességéhez.

Ezek az empírikus vizsgálatok a német homiletikában az utóbbi tíz évben is folytatódtak, sőt némileg krízisbe is jutottak. A rengeteg vizsgálati adattal ugyanis gyakran nem tudtak mit kezdeni, miközben egyre nyilvánvalóbbá lett a kérdés, hogy hol vannak a hangsúlyosabb pontok, és mi is ennek a sok adatnak, vizsgálati eredménynek a gyakorlati haszna?

A sort Peter Bukowski, Predigt-wahrnehmen c. könyvével kell kezdenünk, amely 1990-ben jelent meg, és a közelmúlt empirikus homiletikájának egyik érdekes és értékes újdonsága.[7]

Szintén az empírikus homiletikai vizsgálódás terméke a „Predigen und Hören” c. sorozat záró kötete, Karl-Fritz Daiber, Predigt als religiöse Rede c. munkája (1991).[8]  Az első kötet 1980-ban jelent meg, amely prédikációk analízisét és a vizsgált prédikációkra való hallgatói reagálást tudományosan, interjúk alapján dolgozta fel. Hetvenöt prédikátor vett részt ezen a kutatáson, mindegyik két prédikációval, egy ószövetségi (1 Mózes 4,1-16) és egy újszövetségi (2Korinthus 1,3-7) textus alapján. Az első kötet egy válogatást is közölt a prédikációkból (összesen kétszer hetvenöt, azaz százötven prédikációról van szó), valamint meghatározta a kutatás tudományos szempontjait, közölte a kérdőívek összegzett eredményeit, és az elemzett prédikációkról egy qualitatív analízist nyújtott át. A második kötet 1983-ra datálódik. Itt az első kötetben közölt analízisből eredő elméleti konzekvenciákat vonták le. Ezt a munkát Daiber vezetésével egy csoport végezte. Már a második kötet rendszerezésénél megmutatkozott, hogy akkora anyag gyűlt össze, amit alig tudtak kezelni. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy azt a tervüket, miszerint a harmadik kötet az analízis eredményeiből fakadó modelleket és stratégiákat tartalmazza majd, nem tudják valóra váltani. Daiber, a csoport konkrét céljától eltekintve, azonban maga megpróbálta a munkát befejezni és ezeket a modelleket és stratégiákat megfogalmazni, hogy az óriási vizsgálat végső eredményét az asztalra tehesse. Ezt tartalmazza az 550 oldalas, roppant méretű, és tiszteletet parancsoló munka.

Ide sorolhatjuk még Engemann, Semiotische Homiletik;[9] Gerd Theissen,  Zeichensprache des Glaubens;[10] valamint Gert Otto, Rhetorische Predigtlehre[11] c. műveit.[12]

Az empírikus vizsgálatok fő témája: Prédikáció-prédikátor és hallgató viszonya

Az utóbbi tíz év empírikus vizsgálatainak leghangsúlyosabb területe a prédikáció és hallgató, illetve a prédikátor és hallgató viszonya lett. Ezt a tendenciát a már bemutatott „Predigen und Hören” c. sorozat is jelezte. Ezért ismertetőmben ezt a területet szeretném részletesebben elemezni, két ide vonatkozó, fontos mű alapján.

Nembach, Predigen heute

Ulrich Nembach, a Göttingeni Egyetem Gyakorlati Theológiai Tanszékének professzora 1996-ban jelentette meg a Predigen heute – ein Handbuch c. könyvét.[13]

A szerző abból indul ki, hogy a homiletikát manapság nagy kihívások érik, hiszen ez a gyakorlati teológiai tudományág egy olyan szituációban fogalmazza meg meglátásait a prédikációra nézve, amikor a templomok egyre üresebbek, miközben a „vallások” a „transzcendens” után egyre nagyobb az érdeklődés. Ha ezt az ellentmondást látjuk, válaszaink nem szorítkozhatnak csupán korrektúrákra, itt egy paradigmaváltásra van szükség. Nembach az említett paradigmaváltást a prédikátor és a hallgatók közösségének kialakításában látja. Mit ért ez alatt a közösség alatt?

Elsőként egy világi példát hozva Lessinget idézi, aki a színházak számára az un „Hamburgi dramaturgiájában”, Arisztotelész Poétikájára alapozva fogalmazott meg hasonlót. Szerinte a félelem, a szenvedés, és az ebből fakadó együttérzés a színészt és a nézőt egyesíti, így egy közösség jön létre kettejük között. Lessing az együttérzés által a szeretet fontosságát akarja kiemelni, amelyet az embertársainkkal szemben soha nem veszíthetünk el. A dráma célja, a közönségre nézve, ennek az együttérzésnek a kialakítása. Ezért a hősnek a színpadon ugyanolyan embernek kell lenni, mint amilyenek a közönség tagjai is. Ezért képes a közönség a hős sorsával identifikálódni. Nembach kiemeli, hogy a keresztyénség a félelem és szenvedés mellett ismeri az örömöt és a reménységet is, ezért az arisztotelészi fogalompár a prédikáció leírására nézve kiegészítendő az örömmel és a reménységgel.

Nembach szerint az igehirdetés nemcsak üzenetközlés, hanem közösségteremtés, amely az igehirdető és az igehallgató között, a szenvedés és öröm kontextusában jön létre, amelyről mindenkinek van tapasztalata. Ez a szenvedés és öröm tematizált a textus által, megtapasztalt az életben, és a „prédikációs” munka közben hatványozottan jelentkezik (készülés, igehirdetés, igehallgatás bonyolult folyamatai). Nembach megállapításai egybeesnek Dahm, már említett kutatási eredményeivel, miszerint ami emocionálisan és főként egzisztenciálisan érint, annak nagyobb a perceptuális értéke, mint ami csak kognitíve érint meg. Az igehirdetés tehát egy textus továbbadása, az igehirdető és az igehallgató szenvedésének és örömének kontextusában, amelynek nyomán kettejük között közösség jön létre, és lehetővé teszi az evangélium üzenetének továbbadását, azaz „megteremti” az Istennel való közösséget.

Lämmermann, Zeitgenössisch predigen

Godwin Lämmermann, Zeitgenössisch predigen című munkája 1999-ben jelent meg, amit azért kell kiemelnünk, mert az ezredforduló német homiletikájának alapműve.[14]

Lämmermann szerint az igehirdetés kivonulás a pusztába, vagyis azzá lett a modern ember számára. Ez azt jelenti, hogy kivonulunk a világból zárt kegyességünk, tanrendszerünk, fogalomkészletünk, belterjes akol-meleg közösségünk biztonságába. A „puszta” az „igehirdetés pusztaságát” is jelenti, azaz, hogy a prédikációban olyan általános, örökérvényű igazságokat hangoztatunk, amelyek mindenkire vonatkoznak, de igazán nem érintenek senkit. Ehhez a „pusztasághoz” hozzájárul az igehirdetés kommunikációs alaphelyzete, miszerint a prédikáció egy aszimmetrikus, felülről kioktató kommunikáció, nem szituatív, idejétmúlt, arról nem is beszélve, ha elhangzásában az igehirdető maga sem érintett.

Mindez pedig megengedhetetlen, mert ez az igehirdetés halála és az igehirdetés ügyének feladása. Lämmermann szerint nem a „pusztába”, hanem a „piacra” kell menni, az emberek közé, nem viszünk ugyan „árut” a piacra, mert az evangélium nem „áru”, de beszélgetünk az emberekkel, hogy a hallgatót, a szituációt minél jobban megismerjük.[15]

Ezáltal segítsük azt a folyamatot, hogy az igehirdetés aszimmetrikus kommunikációból egyre inkább szimmetrikus kommunikáció lehessen. Itt többről van szó, Lämmermann szerint, mint az igehirdető és az igehallgató között kialakuló dialógusról; többről van szó, mint arról, hogy megszűnik a „monológ”, és „párbeszéddé” lesz az egyirányú kommunikáció. Ezért ő ezt a „többet” „diskurzusnak” nevezte el. Ebben a diszkurzusban a hallgatót nem akarják meggyőzni,  hanem hozzá akarják segíteni egy saját maga által kialakított, reflektált hithez. A prédikációban arról van szó, hogy a hallgató velünk együtt alkotja az igehirdetést, továbbgondolja azt. Ez a hallgató „imaginációhoz” való joga. Az igehirdető felelőssége pedig az, hogy a hallgató a textus irányában gondolja tovább az elhangzottakat. A szimmetrikus kommunikáció nagyon fontos eleme az egész istentiszteletre nézve, sőt az egész gyülekezettel kapcsolatosan megtapasztalható pozitív összbenyomás.

Lämmermann összefoglalja a kommunikációs teória különböző síkjait, hogy saját rendszere érthetőbb legyen. – Nyelvi kódok síkja, kidolgozott és redukált kódok. – A verbális és nonverbális kommunikáció közötti különbség. – A kommunikáció egy másik síkján különbséget kell tennünk a tartalmi és a kapcsolati szint között. Ez az utóbbi tulajdonképpen a metakommunikáció szintje. – A szimmetrikus kommunikáció igen ritka, mert társadalmunkban a kommunikáció többnyire egyoldalú, azaz aszimmetrikus. Az aszimmetrikus kommunikációt komplementáris (kiegészítő) kommunikációnak is nevezik. – Habermast követve megkülönbözteti az un. „kommunikatív cselekvést” és a „diskurzust”. A „kommunikatív cselekvésen” azt értjük, hogy a szituáció meghatározza az egész kommunikációt, és annak interpretálását. Csak arról szólok, amit a szituáció megenged. Pozitívuma, hogy nem kell minden fogalmat külön definiálni, alapvető információkat lehet közölni, mert ezek egyértelműek. Negatívuma, hogy a kommunikációs lehetőségek korlátozottak. Az istentisztelet ezen a kommunikációs szinten működik, mert itt az istentiszteleti szituáció egy elengedhetetlen eleme a közlésnek és a közlés interpretációjának. Ha valakit nem egy manipulálható tárgynak tekintünk, hanem mint kompetens szubjektumot ismerünk el, akkor a „diskurzus” kommunikációs formáját kell választanunk. A diskurzus jellemzője, hogy a másikat valóban autentikus, kompetens szubjektumnak ismerjük el. – A „diskurzuson alapuló kommunikációnak” három fajtája van. „Teoretikus diskurzus”: itt az információ tartalma, a benne rejlő igazság a lényeges. „Praktikus diskurzus”: Itt a kommunikáló személy hitelességéről, belső meggyőződéséről van szó. „Expresszív diskurzus”: Az expresszív, kifejező, nyomatékos diskurzus igyekszik praktikus, hiteles diskurzusként megjelenni, de egyáltalán nem biztos, hogy valójában az is.

Az istentiszteleten jelen lévő aszimmetrikus kommunikáció nem ideális, mert itt nemcsak kommunikálunk egymással, hanem uralkodunk is egymás fölött. Az istentiszteleten a kommunikáció akkor lehet sikeres, ha ezt az uralkodási igényt mellőzzük és az aszimmetrikus kommunikációt szimmetrikusba vezetjük át. Az istentiszteleten un. „kommunikatív cselekvés” történik, ahol a szituáció elengedhetetlen eleme a közlésnek és az interpretációnak. Az istentisztelet egy előre behatárolt esemény, ahol a szerepek előre el vannak osztva és a szabályok meghatározottak. A prédikátor szerepe itt abban van, hogy a sikeres kommunikáció érdekében a lehetséges kommunikatív cselekvés kapcsán mégis minél több diskurzust jelenítsen meg. Az istentisztelet a „diskurzív kommunikáció” által lehet „sikeres”. Az istentiszteleten a fentiek értelmében az is cél, hogy az „expresszív diskurzus” egyben „praktikus diskurzus” legyen, vagyis a prédikátor ne csak hitelesnek tűnjék, hanem valóban az is legyen.

Lämmermann, Gert Otto téziséből indul ki, miszerint a beszéd tartalmát úgy kell közölnünk, hogy a hallgató együttgondolkodjunk velünk. A hallgató úgy hallgatja a prédikációt, hogy saját maga is prédikál, közben alkotja a prédikációt. Az „imagináció” a hallgató joga. Minden recepció egyidejűleg a recipiens szubjektív interpretációja, és ez a prédikációra is vonatkozik. A prédikáció hallgatásakor soha nem egy passzív befogadás történik, hanem a prédikációt és a textust továbbgondoljuk, „imagináljuk”. A bibliai szöveg, kommunikációs értelemben egy nyitott szöveg, különböző interpretációs lehetőségekkel. Ezt a lehetőséget homiletikailag kibontakoztatni nem csupán a textus exegézise által lehetséges, hanem a prédikátor, a hallgató és a textus fiktív trilógiájának elemzése által. A hallgató figyelembe vétele nélküli „egyenes út”, a textustól a prédikációig, egy tévút. A diskurzus kialakítása érdekében a hallgatóval már a prédikáció előtt „beszélgetek”.

Lämmermann homiletikai téziseinek lényege tehát: – A „szimmetrikus kommunikáció” kialakítása. – A „kommunikációs cselekvés” elvetése, ahol a szituáció (istentisztelet) határozza meg a közlést és az interpretációt, így ezen az előre behatárolt eseményen a szerepek és a szabályok adottak. – A „diskurzus” kialakítása, mégpedig „expresszív diskurzus” helyett „praktikus diskurzus kialakítása, amelyben nem csak hitelesnek látszok, hanem az is vagyok. – A hallgató komolyan vétele, a „hallgató imaginációjának” kialakítása, vagyis ne passzív recepció történjen, hanem a hallgató maga gondolja tovább az üzenetet. Vagyis engedni kell „prédikálni” a hallgatót, ami annyit tesz, hogy a hallgató velünk együtt alkotja a prédikációt, ő fogalmazza meg az üzenetet, a mi felelősségünk pedig az, hogy lehetőleg a textus irányába tegye ezt. A hallgató komolyan vétele a hallgatónak és szituációjának minél alaposabb ismeretét is jelenti, ide értve, hogy prédikálás közben is figyelem a hallgató visszajelzéseit, és ezek a visszajelzések ott a szószéken alakítják a prédikációt, beszéd közben is.

Empírikus kutatások Gyakorlati konzekvenciái

A német homiletikában az utóbbi években egyre erősebb lett az igény, hogy az empirikus kutatások eredményeit a prédikációs gyakorlat számára, kézzelfogható módon fogalmazzák meg.

Adams, Predigen

Jay. E. Adams, Predigen c könyve, egy amerikai teológus könyvének Baselben, 1991-ben megjelent német fordítása.[16] Nemcsak a könyv, hanem ahhoz Stadelmann professzor által írt német előszava is fontos meglátásokat tartalmaz a közelmúlt német homiletikára nézve. Adams, amerikai teológus, Predigen c. könyvének németre fordítása is jelzi a gyakorlati konzekvenciák levonása utáni igényt, hiszen ez a könyv kimondja, hogy a német teológiából árad az elvi kérdések és tételek soksága, egy magas teoretikus nyelv kíséretében, de ez nem jut el a gyakorlati következtetésekig.

A gyülekezet építése, épülése tekintetében a prédikációnak központi szerepe van, ez pedig azt is jelenti, hogy a gyenge prédikációk a gyülekezet építését, épülését gátolják. Ezért a biblikusan megalapozott és gyakorlati konzekvenciákkal rendelkező homiletikai kiadványok megalkotására kell törekedni. J. Adams egy ilyen könyv publikálására törekedett. Adams nem egy átfogó prédikáció-teóriát akart kidolgozni. Itt nem arról van szó, hogy a prédikációs elméletekkel foglalkozzon, és ezekkel vitázzon. Könyve nem a teológusok közötti szakmai konzultációkon alapul. Célja, hogy közvetlen, biblikusan megalapozott, gyakorlati segítséget nyújtson prédikáló lelkipásztorok számára.

Adams rámutatott az emirikus homiletikák korlátaira, veszélyeire; nevezetesen arra, hogy a hallgatók domináns képviselete a prédikáció bibliai bázisát elhalványítja és így a prédikáció végül is „idegen” alapra épül. J. Adams-t érdeklik az empirikus homiletika felismerései is, de a prédikációval úgy foglalkozik, mint ami Isten Igéjének szilárd bázisán áll. Ezután, a teológiailag helyes arányt megtartva,m lépésről lépésre megmutatja, hogy hogyan lehet biblikusan és a mégis a hallgatóra vonatkoztatva prédikálni, mindezt „gyakorlati szándékkal” teszi.

Damblon, Frei predigen

Albert Damblon, Frei predigen c. homiletikai munkája[17] a szabad beszéd fontosságát hangsúlyozza, amely minden sikeres kommunikáció feltétele. A szerző tapasztalata szerint a gyülekezeti tagok vágynak a „szabadon hirdetett”, azaz nem felolvasott prédikáció után, amely egyidejűleg figyel a tartalomra és a hallgatóra is. Vasárnapról vasárnapra kihagyunk egy áldott lehetőséget, hogy az embereket megszólítsuk. A lelkészeken nem látszik az „ügy-szeretet”, kevés „lelkesedést” sugároznak, nem ismerik a hallgatók problémáit, kérdéseit, és nem birtokolják a beszéd képességét sem.

A prédikáció leírása régóta megkövetelt elvárás. Mindig is vitathatatlan volt, hogy a prédikációt gondosan és intenzíven írásban is elő kell készíteni. Ez Barthnak is nagy igénye volt a prédikációval szemben, mert véleménye szerint a prédikáció minden szaváért vállalnunk kell a felelősséget, ehhez pedig alapos írásbeli felkészülés szükséges, ezért azt hangsúlyozta, hogy a prédikációnak nyomtatásra késznek kell lennie, mielőtt az elhangzik. Sajnos ebből aztán az következett, hogy aki szabadon beszél az felelőtlen.

Damblon azonban felteszi az alapvető kérdést, amire könyvét is felépíti, hogy csak a szószerinti leírás, kidolgozás képezi-e az egyetlen utat ahhoz, hogy a mondanivalót birtokoljuk és a gondolatokat világosan és struktúrátlan adjuk elő. Lehetséges-e, hogy az adott prédikáció céljának konkrét megfogalmazásával jól kézben tudom tartani a mondanivalót, és ez a cél már a gondolatok elrendezését is meghatározza, ugyanakkor lehetővé teszi a szabad beszédet. Damblon szerint a mondanivaló birtoklása nem csak a szó szerinti kidolgozásban adatik. A könyv, a szabad beszéd elvi, teológiai és homiletikai megalapozása után gyakorlati „technikákat” ad a „szabad és nem olvasott beszéd” elsajátításához: pontos céltételezés, világos szerkezet; a hallgató nem kritikus, hanem testvér; a készülés alatt is beszélni, beszélgetni kell, így már fogalmazódik az igehirdetés és a szavak is pontosan beállnak.

Brinkmann, Praktische Homiletik

Frank Thomas Brinkmann, Praktische Homiletik c. gyakorlati homiletikája (2000),[18] a szerző meghatározása szerint a prédikációra való felkészülés vezérfonala. Célja az, hogy a felkészülés útját az íróasztaltól a szószékig, elméletileg megalapozottan, de a gyakorlatban felhasználható módon meghatározza, így az exegetikai magyarázatok és az egyes elméleti homiletikai koncepciók, valamint a jelenlegi prédikációs gyakorlat közötti „hézagot” kitöltse.

Brinkmannt az a tapasztalat motiválja, hogy a homiletikának a gyakorló lelkészek igehirdetési munkáját kell szolgálni. A gyakorló lelkipásztorok pedig nem magasröptű elméleti kérdésekkel akarnak foglalkozni, hanem olyan praktikus problémák érdeklik őket, hogy mit, miről, kinek, és hogyan prédikáljak a következő vasárnap. A homiletika tudománya azon mérettetik meg, hogy mennyire van gyakorlati haszna az igehirdetésre nézve. Akkor beszélhetünk gyakorlati homiletikáról, ha minden homiletikai elmélet azt a célt szolgálja, hogy jól, Istennek kedvesen, a hallgatót építve prédikálj. Brinkmann kimondja, hogy nem biztos, hogy mindent, amit teoretikusan meg tudunk fogalmazni, az egyben átvihető a gyakorlatba is. Sőt, kimondja azt, hogy nagyon sok elméleti megállapítás és empirikus vizsgálat nem vihető át a gyakorlatba. Ha ugyanis tudjuk, hogy mire kell figyelni, ha diagnózist és modelleket tudunk felállítani, ha receptjeink vannak, akkor miért nem tapasztalható az eredmény?

A könyv bevezetése megadja az orientációt: miszerint célja, hogy hat állomáson át végigkísérje az utat az íróasztaltól a szószékig. Minden fejezet, állomás, egy elméleti megalapozással indít, majd irodalomjegyzéket ad az esetleges további elmélyüléshez, hogy aztán gyakorlati kérdésekből álló katalógussal fejezze be az adott fejezetet. A hatodik (záró) fejezet pedig kimondottan gyakorlati kérdésekre koncentrál.

Az első állomás a prédikátorral foglalkozik, és azt a kérdést boncolgatja, hogy ki és miért prédikál? Aki ugyanis prédikálni akar, annak ismernie kell saját magát, határozottan tisztában kell lennie azzal, hogy miért prédikál, és erről számot is kell adnia. A fejezet leplezetlenül előhozza a különböző lehetőségeket arra nézve, hogy ki miért prédikál: – saját magunk identitásának keresése miatt, – a hivatás társadalmi elismertsége miatt, – elhivatottság miatt, – a Szentlélek indítása által? A második állomás az egyház és istentisztelet kontextusában vizsgálja azt, hogy mikor, hol, és mi célból hangzik fel a prédikáció? Itt arról van szó, hogy ki kapta a megbízatást a prédikálásra. Ezt a megbízatást az egyház kapta. A harmadik állomás a textus problematikáját tárgyalja. Itt exegetikai és heremenutikai kérdések kerülnek szóba. A negyedik állomás elemzi az empirikus homiletikák területeit. Ezen belül vizsgálja a tárgy és a szituáció kapcsolatát, a tudományos igényű gyülekezet és hallgató analízisek eredményeit, a mindennapi kultúra, a kor diagnosztikájának, illetve az emberismeret és a jelen hermeneutikájának használhatóságát a homiletikában. Az ötödik állomás arra ad választ, hogy mit prédikálunk és minek? Itt az üzenettel, a prédikáció anyagával, nyelvével, a prédikáció értelmével, céljával, erejével kapcsolatos meglátásait tárja fel. A hatodik állomás a tényleges gyakorlati alkalmazás, ahol a fő kérdés a hogyan? Itt tisztázza, hogy mi is a prédikáció, isteni, emberi, vagy művészi alkotás? Ezt a prédikáció tagolásának, felépítésének, és előadásának problematikája követi. A könyv végén egy konkrét prédikáció megszületésének részletes és tanulságos jegyzőkönyvét olvashatjuk. Függelékként egy ábrán, modellen közli a hat stáció egyes faktorait, azoknak egymásra való hatását, a prédikációra nézve.

Luksch, Predigt, als metaphorische Gott-Rede

Végezetül itt említem meg a Münchenben 1998-ban napvilágot látott, Thomas Luksch, Predigt, als metaphorische Gott-Rede c. könyvét.[19]

A Szentírás nyelvezete egyértelműen egy képes beszéd, és ezt az igehirdetésben nem lehet figyelmen kívül hagyni. A vallásos beszéd, még ha fogalmakat használ is, hajlandóságát, intencióját tekintve mindig képies, metaforikus beszéd. A képies beszéd kiválóan alkalmas arra, hogy a tárgyiatlan valóságot kifejezze. Istenről, mint a lét és értelem tárgyiatlan egységéről, homiletikailag nézve csak képiesen lehet beszélni. A prédikáció elkerülhetetlenül metaforikus munka, hiszen az igehirdető egy nem látható realitást visz a szószékre. A bibliai teológia, valamint a rendszeres teológia megfogalmazza, hogy a Szentírás képekben beszél Istenről; ezt a felismerést a homiletika sem hagyhatja figyelmen kívül. Ha Isten kezéről beszélek, amely hordoz minket, akkor ez a hallgatókban számos asszociációt szabadít fel, emlékeket, érzelmeket, tapasztalatokat. Így ez a beszéd sokkal eredményesebb, mint a tisztán fogalmi beszéd, mert az egész embert érinti és eredményesebben transzportálja üzeneteket.

Rövid értékelés

A közelmúlt német homiletikáját az empirikus homiletika határozta meg, noha az hatalmas kutatások eredményeit próbálták a gyakorlatra alkalmazni; az mégiscsak empirikus maradt, amely az igehirdetés emberi oldalára helyezte a hangsúlyt. Az inga átlengett a másik oldalra, így az igehirdetésről, mint Isten beszédéről, a Szentlélek munkájáról, Isten cselekvéséről szóló gondolkozás nagyban sérült.

Felmerül a kérdés: ez lenne az igehirdetés megújulásának útja, amelyet ezek a homiletikák elénk tárnak? Csak egyetlen szempontot említek. Az empirikus homiletikák hangsúlyozzák, hogy az igehirdetés szimmetrikus kommunikáció legyen, ezzel a tétellel és szándékkal pedig éppen az igehirdetés lényege sérül, ami eleve aszimmetrikus, mert Isten szól, mi pedig meghalljuk, befogadjuk szavát, és ahhoz igazítjuk életünket, hiszen Ő sokkal jobban tudja a „dolgokat”, mint mi; csak Ő tudja jól. Az empirikus szemlélet tehát teológiailag elhibázott és így homiletikailag sem lehet helyes.

Az igehirdetés megújulását illetően csak a fenti alapok tisztázása után lehet az empirikus szemléletet a maga, őt megillető helyére tenni és a megújulás további faktorairól éremben beszélni.

A lényegi kérdés az, hogy hiszünk-e Isten Igéje hatalmában, hiszünk-e az igehirdetésben, hiszünk-e Jézus Krisztusban? Amíg az Isten nem könyörül rajtunk, és nem ajándékoz meg bennünket élő hittel, evangéliummal, valamint szolgálatra, igehirdetésre való konkrét elhívással, ami által odaáldozzuk az életünket, mert eleve tudjuk, hogy Krisztus ügye győztes ügy; – addig valójában mindig valamilyen emberi ügyeskedéssel, technikával, „hatással”, ide értve a liturgiai reformokat is, valójában ki akarjuk váltani az igehirdetést, mint Isten Igéjének felülről való megszólalását.

Steinbach József

Irodalomjegyzék

¨      Adams, Jay E. Adams: Predigen. Handbuch für Biblische Verkündigung, Basel, 1991.

¨      Bukowski, Peter: Predigt-wahrnehmen, Neukirchener, 1990.

¨      Brinkmann, Frank Thomas, Praktische Homiletik, Ein Leitfaden zur Predigtvorbereitung, Stuttgart, Berlin, Köln, 2000.

¨      Daiber, Karl-Fritz, Predigt, als religiöse Rede, Homiletische Überlegungen im Anschluß an eine empirische Untersuchung, Predigen und Hören 3, München, 1991.

¨      Damblon, Albert, Frei predigen, Düsseldorf, 1991.

¨      Engemann, Wilfried, Einführung in die Homiletik, Basel, 2002.

¨      Engemann, Wilfried, Semiotische Homiletik, Tübingen-Basel, 1993.

¨      Hermelink, Jan: Die homiletische Situation, Zur jüngeren Geschichte eines Predigtproblems, Göttingen, 1992.

¨      Lämmermann, Godwin, Zeitgenössisch predigen, Homiletische Analysen mit Predigtbeispielen, Stuttgart, Berlin, Köln, 1999.

¨      Luksch, Thomas, Predigt, als metaphorische Gott-Rede, Zum Ertrag der Metaphernforschung für die Homiletik, München-Würzburg, 1998.

¨      Müller, H. M: Homiletik, Berlin, 1998.

¨      Müller, Klaus: Homiletik, Ein Handbuch für kritische Zeiten, Regensburg, 1994.

¨      Nembach Ulrich: Predigen heute – ein Handbuch, Stuttgart, 1996.

¨      Otto, Gert, Rhetorische Predigtlehre, Mainz, 1999.

¨      Smend, Rudolf: Altes Testament christlich gepredigt, Göttingen, 2000.

¨      Smend, Rudolf, Keresztyén prédikációk az ószövetségről, Kálvin Kiadó, 2003.

¨      Theissen, Gerd, Zeichensprache des Glaubens (Chancen der Predigt heute), Gütersloh, 1994.

[1] Jan Hermelink, Die homiletische Situation, Zur jüngeren Geschichte eines Predigtproblems, Göttingen, 1992.

[2] Klaus Müller, Homiletik, Ein Handbuch für kritische Zeiten, Regensburg, 1994.

[3] Klaus Müller a teológia mellett filozófiából is doktorált, részt vesz a laikus prédikátorok képzésében. Jelenleg a Regensburgi Egyetemen homiletikus.

[4] H. M. Müller, Homiletik, Berlin, 1998.

[5] Wilfried Engemann, Einführung in die Homiletik, Basel, 2002.

[6] Előadás a Ráday Kollégiumban, a DC Gyakorlati Teológiai Szekciójában, 2003.08.26-án.

[7] Peter Bukowski, Predigt-wahrnehmen, Neukirchener, 1990. – A könyvet alaposan ismertette Boross Géza a Theológiai Szemlében, 1992, 143. oldalától.

[8] Karl-Fritz Daiber, Predigt, als religiöse Rede, Homiletische Überlegungen im Anschluß an eine empirische Untersuchung, Predigen und Hören 3, München, 1991.

[9] W. Engemann, Semiotische Homiletik, Tübingen-Basel, 1993.

[10] Gerd Theissen, Zeichensprache des Glaubens (Chancen der Predigt heute), Gütersloh, 1994.

[11] Gert Otto, Rhetorische Predigtlehre, Mainz, 1999.

[12] Dr. Boross Géza a Theológiai Szemlében, 1997, 318. oldalától ismertette Theissen homiletikáját, Varga Zsolt pedig a Theissen munkájának kommunikációról szóló fejezetét részletesen feltárta a Doktorok Kollégiumának Gyakorlati Teológiai Szekciójában, 2003-ban. A másik két mű még ismertetésre vár. Varga Zsolt előadása, a Ráday Kollégiumban, a Doktorok Kollégiuma Gyakorlati Teológiai Szekciójában, 2003.08.27-én hangzott el.

[13] Ulrich Nembach, Predigen heute – ein Handbuch, Stuttgart, 1996.

[14] Lämmermann, Godwin, Zeitgenössisch predigen, Homiletische Analysen mit Predigtbeispielen, Stuttgart, Berlin, Köln, 1999.

[15] Aki tehát korszerűen akar prédikálni, az nem a pusztába, hanem a bazárba, a piacra megy. Az ilyen igehirdető felszívja „távoli” (nem csak térben távoli) világok illatát, felfigyel hírekre, átérzi a kéregető szenvedését, átlátja, hogy mi van a piaci alkudozások mögött, hallja a „rabszolgák” reménytelen sírását, meghallgatja a hamis és az igaz prófétákat is. Időszerűen prédikálni az tud, aki nem a pusztában, hanem az életben jár. Ezért a világot feltárni! – ez lenne egy igazi homiletikai alapelv. Persze az „időszerű prédikálás” egyúttal nem a korszellem elfogadását jelenti. Aki időszerűen prédikál, az nem alkudozik a piacon, nem visz árut a piacra, csupán figyelemmel és kíváncsian sétál a piacon.

[16] Jay E. Adams, Predigen, Handbuch für Biblische Verkündigung, Basel, 1991.

[17] Damblon, Albert, Frei predigen, Düsseldorf, 1991.

[18] Frank Thomas Brinkmann, Praktische Homiletik, Ein Leitfaden zur Predigtvorbereitung, Stuttgart, Berlin, Köln, 2000. – Brinkmann gyakorlati teológiát, ezen belül homiletikát tanít a Bochumi Egyetemen, emellett Dortmundi lelkész.

[19] Thomas Luksch, Predigt, als metaphorische Gott-Rede, Zum Ertrag der Metaphernforschung für die Homiletik, München-Würzburg, 1998.