Otthon…

„Uram, Te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.” (Zsoltárok 90,1)

Önnek mi a véleménye arról, hogy az ember miként találhat rá az otthonára?

Az otthon az a hely, ahol az embernek kiteljesedhet az élete. Onnan „csak azért megyünk el” máshová, hogy újra, frissen megérkezhessünk oda; – és ha kényszerből kellett elhagynunk hazánkat, vagy valami e–világi „több” vezetett bennünket „idegenbe”; – amikor csak lehet, visszatérünk eredeti helyünkre, mert „lélekben” mindig oda tartozunk. Az otthon a „valahová” tartozás öröme.

Az otthon erősen a gyerekkori kötődésekhez, élményekhez kapcsolódik, mert ezek az értékek végig kísérik az életünket. Az otthon az, aki vagyok, személyemben, kapcsolataimban, látásmódomban, gyökereimmel, hitemmel, kultúrámmal. Az otthon identitás és önazonosság.

Az „otthonosság” végső beteljesedése a mennyei haza, amelynek valóságát, Jézus Krisztus által már ebben a világban megtapasztalhatjuk. Jézus Krisztusban „hajlékká” lett számunkra az Isten (Zsoltárok 90,1). A mennyei hazának, mint otthonnak, itteni „előképe” az egyház, a gyülekezet, a lelki, hitbeli otthon.

Az otthon biztonság, bensőségesség, intimitás, védelem. Az otthon az Isten rendjében mindenekelőtt a házasság és a család, mint „kis gyülekezet”, majd koncentrikus körökben a többiek: testvér, barát, munkatárs, település, régió, haza, nemzet, világ, emberiség. Elsősorban mindig azokért tartozunk felelősséggel, akiket az Isten különösképpen ránk bízott.

Otthonná lehet a kedves szoba, a kedves tárgyak, emlékek, a kertünk, egy fontos hely, amely „szent hellyé” lett számunkra, mert oda valami meghatározó emlék köt, amelyben Isten jelenlétét is megtapasztaltuk. Otthon egy kulturális közeg, egy meghatározó mű. Otthon a feladat, a szakterület, amit az Isten rám bízott, amiben otthonosan mozoghatok…

Van-e egyáltalán otthonunk?

Mondjuk ki bátran: „Nincs itt maradandó városunk” (Zsidókhoz írt levél 13,14). Ebben a világban zarándokok, vándorok vagyunk; – az itteni otthonunk ideiglenes. Csehov darabjait szeretem, mert hiteles őszinteséggel szólnak az emberlét mulandósága felett érzett szomorúságról, ami letagadhatatlan, és ami elől pótcselekvésekbe, szenvedélyekbe, élvezetekbe, munkamániába, fontoskodásba, ki tudja, még mi mindenbe menekülünk. A hiábavalóság kínja tény (Prédikátor könyve).

Isten ezt a földi életet eredetileg örök életre ajándékozta nekünk (1Mózes 1,31), de közben az ember visszaélt ajándékaival, büntetésként pedig ránk szakadt a halál, és ennek következményeként az „otthontalanság” (1Mózes 3). Mégis, be kell rendezkednünk itt, ebben a világban, mert Isten feladatot bízott ránk. Ez a földi élet, „töredezett” állapotában is Isten ajándéka, minden mulandóság ellenére az öröklét, az üdvösség része. Vagyis a feltámadott Jézus Krisztusban lehetünk úrrá az otthontalanságon, és találhatunk értelmet újra az emberi életnek.

Csak ezek után beszélhetünk arról, hogy e-világi értelemben lehet-e egyáltalán itt otthonunk. Kell, hogy legyen! Otthontalanul élni csak kamaszként tűnik „bulinak”. Valójában menekülés, csavargás lesz az élet otthon nélkül.

Persze sokféle „hajléktalanság” van, a szó-szerinti mellett a lelki, szellemi, hitbeli hajléktalanság is katasztrofális. A posztmodern, jóléti társadalmakban pedig ezt éljük meg: minden összekeveredett, nincsenek értékek, irányok, fix pontok, és a szabadság áradata elsodor bennünket a meder hiánya miatt. Az emberek nem tudják, hová tartoznak, hová tartanak, miért vannak itt? Csak a jelen élvezete érdekli őket. Ahol nem így van, ott „homályosan misztikus lelkiség”, vagy agresszivitás tapasztalható, vallási és ateista köntösben egyaránt. Az egyén kiemelése miatt „relatívvá” lett a kozmosz, vélemények vannak, de igazság nincs. Szétestek a közösségek. Atomizálódott a társadalom. Az önzés átjárja életünk minden szegletét. Mindent megkérdőjelezünk, és erre még büszkék is vagyunk. Okos disputákat szervezünk. Lelkizünk és terápiára járunk, mert felnőttként is infantilis gyerekek maradtunk, akik még mindig keresik magukat. Mi ez, ha nem kínzó otthontalanság.

Pedig nem élhetünk így. Goethe Wertherével együtt sóhajthatunk fel: Milyen kevesek tudunk lenni, mi emberek, egymás számára. Belehalunk az otthontalanságba!

Lehet-e közös otthonunk?

Nincs ennél nehezebb kérdés. Ha elvi, teológiai síkon fogom meg a kérdést, akkor nemcsak az „otthon”, hanem a „közös” kifejezés is nagy feladatok, kérdések elé állítanak bennünket.

Jézus Krisztusban nincs zsidó sem görög, nincs szolga sem szabad, nincs férfi sem nő… – hangsúlyozza az apostol (Galata 3,28). Ebben a világban azonban önazonosságunk feladása egyben a biztos pusztulást is jelentheti. Meddig számíthat az, hogy milyen e–világi gyökerekkel és sajátosságokkal, azaz „otthonnal”, önazonossággal (identitással) rendelkezem; – és mikortól kell ezt elengedni, a szeretet, a békesség, a nagyobb ügy érdekében? Hol van az a pont, ahol a krisztusi ember, éppen az ígéretekben bízva, alázattal lemond a sajátjáról, a másikra tekintettel? Vállalva akár a halál kockázatát is? Hol adhatjuk fel a saját identitásunkat a közösért, a „közös otthonért”, a „közös ügyért”, az egységért?

Mert van közös otthonunk. Ez pedig a lakott föld, amit művelnünk és őriznünk kell (1Mózes 2,15). Másik irányból megközelítve, ahogy már említettem, van közös otthonunk, koncentrikus körökben kifelé, egyre tágabb a közös nevező: házasság, család, testvér, barát, munkatárs, település, régió, haza, nemzet, társadalom, közélet, ember, emberiség, világ, kozmosz, mennyei haza…

Van közös otthonunk, vannak közös, vitathatatlan értékeink, illetve mi itt vagyunk egymás számára, „mint közös otthon”, mert az Úr egymásra bízott bennünket. Van közös otthon, és ezt a közös otthont óvni kell! Ezt az „otthont” pedig egyféleképpen lehetne igazán óvni; – ha megtanulnánk irgalommal, könyörülettel bánni egymással, ha megtanulnánk lemondani, ha képessé lennénk a másiknak is élni, ha tudnánk bizonyos helyzetekben hátrébb is lépni (1Korinthus 6,7), nemcsak „többet” és „többet” akarni, meg igazság címén csak a magunk igazát érvényesíteni … Persze, ebben a világban, ehhez a másik is kellene, aki ugyanúgy irgalommal szeret, becsül, mint én őt. Ez a krisztusi etika. Hatalmas a kockázata, de nincs más út, egyébként elpusztítjuk az otthont és egymást. Ehhez a krisztusi élethez az örök élet bizonyossága ad garanciát. Merünk-e közösséget vállalni az evangéliummal, éppen egymásért, és a ránk bízott „otthonért”? (Filippi 1,3-6)

Megszünteti-e az otthonunk a magányunkat, vagy menthetetlenül egyedül vagyunk?

Pilinszky írta, az ember magányáról, arról, hogy valójában minden egyes ember egy áthatolhatatlan „egység”, aki alig tudja az életét megosztani mással, még a házasságban is alig: „Az ágy közös, a párna nem…”.

Individuális korunkban pedig egyre magányosabbak leszünk. Bajban szinte elképzelhetetlen, hogy bárki is kiállna bárki mellett. De ha nekünk jobban megy éppen, akkor is hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy milyen ingatag minden. Az irigység és a bosszú pedig határtalan aljasságokra képes.

Sokféle „otthontalanság”, sokféle baj, testi, lelki, egyéni, közösségi „betegség” terhel bennünket, hiszen ebben a világban nincs tökéletes és teljes, az egyház sem az. János evangéliuma 5. fejezetében olvassuk, hogy a harmincnyolc éve beteg embernek nem volt segítsége, mert betegekkel volt körülvéve, és a nyomorúságnak az a természete, hogy mindenki a magáét szenvedi, ezért mindenkinek a sajátja a legnagyobb. Ezért mindenki önző módon a saját bajára keresi a megoldást. Ki tagadhatná meg ennek „jogosságát”? Mindenki csak magával törődik, s élete egy pontján átéli, ha bajba kerül, nincs segítsége, nincs „embere” (7).

Az evangélium azt hirdeti, hogy „van emberünk”. Isten ugyanis Jézus Krisztusban emberré lett. Ez az evangélium, a Biblia központi üzenete, amely köré minden rendeződik, mint vasreszelék a mágnes köré. Tehát van emberünk, ebből következően van megoldás. Az egyetlen élő Isten azért lett emberré Jézus Krisztusban, hogy megoldást adjon az ember nyomorúságára. A megoldás több mint a testi gyógyulás. A megoldás az örök élet, az üdvösség, az Isten eredetei rendje, amelybe visszahelyezi az emberi életet, és amely által feltisztul, megbékül, meggyógyul, és rendeződik a jelen. Ez a „megoldás” persze lehet testi gyógyulás is, ha Isten úgy akarja, de annál mindig több, akkor is a mienk, ha nincs testi gyógyulás. Ez a megoldás a megváltás, de azért használtam mégis a „megoldás” kifejezést, mert ezt a ma embere jobban érti.

Tehát van emberünk, van megoldás, s ennek áldott következménye, hogy ebben a világban mi is egymás emberei legyünk, ne pedig egymás farkasai, vagyis figyeljünk sokkal jobban oda egymásra. Tegyük otthonossá ezt a világot.

Mondok egy példát erre. Nemrégiben egy fővárosi színház előadására kaptunk ajándékjegyet. Ez egy vígjáték volt. Nem a szellemi kapacitásunkat vette igénybe, nem is ez volt a cél, de jókat nevettünk, felüdültünk, ahogy két felvonáson keresztül egyik poén hangzott el a másik után, fokozva a legvégsőkig, hogy még az utolsó percekre is jutott egy-egy váratlan, de nagy hahotára indító humoros fordulat. Az előadás után azon gondolkoztam, hogy miközben mi jót derültünk, a színészek milyen megfeszített munkát végeztek, itt ugyanis több órán keresztül nemcsak a saját szerepükben kellett tökéletes odaadással jelen lenni, hanem másodpercnyi pontossággal figyelniük kellett egymásra, egyébként nem sül el a poén. Elnézést a világi példáért, de pontosan erről van szó. Ez a krisztusi feladat: odaadással helytállni a magunk helyén, és nagyon odafigyelni egymásra. Legyünk egymás emberei. Az egyháznak, Krisztus testének, mint együttműködő egységnek, ebben példaként kell jelen lenni ebben a világban; így is hirdetve, hogy van emberünk, van megoldás, és egymás embereivé lehetünk.

Van-e emberünk? Ha egy van, már nagyon becsüld meg. De több van! Vedd észre, adj érte hálát! Nem vagyunk egyedül! Van emberünk, van otthonunk!

Voltak-e az életében olyan kitüntetett események, amelyek az otthon érzetét nyújtották?

Sokat megyek. Hazaérni mindig egy csoda. Ahol a szeretteim vannak, ott vagyok otthon. A kitüntetett esemény mindig az, amikor hazaérkezéskor ők megölelnek, mintha az Isten ölelését, az Úr érkezését tapasztalnám meg ilyenkor; – a mennyei haza jelenvalóságát!

Hogyan tudja összekapcsolni személyes életében az alkotáshoz, a gondolkodáshoz, az elmélyüléshez szükséges magányt az elfogadó közeg ápolásával?

Olyan életszakaszban vagyok, hogy túl sok az inger, és kevés a nyugalom. Ez azonban kortünet. Ma, a multimédia korában, még a legszegényebbek is egy képernyőt nyomkodnak, az egész világ monitorok előtt ül, és nekem is percenként sokat „pittyen” a telefonom, hogy megint keresett valaki. Sok áldása van mindennek, ugyanakkor még több átka. Ezeket még fel sem fogjuk. Nem részletezem. Arra azonban kíváncsi vagyok, meddig lehet még ezt srófolni. Mikor lesz egy összeomlás?

Őszinte leszek: a legnagyobb kihívás számomra az, hogy az elektronikus kommunikáció korának virtuális világában hogyan lehet elvonulni, hiszen előkerítenek és megszidnak, ha egy emailre nem válaszoltam „azonnal”. Már-már azt tapasztalom, hogy nem is tudok csendben lenni. Mindenki felpörgött, zizeg, kever, variál, ebben keresi léte értelmét; – és már el is felejtettünk, nem tudunk megállni, igazán pihenni, netán imádkozni, az Úr elé állni, Igéjében gyönyörködni (Zsoltárok 1).

Ugyanakkor pedig nyugdíjasaimtól azt hallom, hogy egyszerre túl nagy lett a csend, az elfeledettség.

Egy bizonyos: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23) Jézus Krisztus evangéliuma otthonná teremti újra ezt a világot, és bátorít minket is a krisztusi úton való járásra, az örök élet bizonyosságának hitvalló bátorságával és ugyanakkor irgalmával.

Pápa–Balatonalmádi, 2017. október 20.

Steinbach József